Hülye
kérdés, tudom. A gyerek nem egy tárgy, akinek a „tulajdonlása” jogi kategória. Ennek
a tanévnek mégis ez a nevelésfilozófiai alapkérdés az egyik kulcs fontosságú
kérdése. Izgalomban van a pedagógus-társadalom, és mára már a szülők egy jelentős
része is, mert soha ennyi változással, soha ilyen előkészítetlen változással
még nem kezdődött tanév hosszú évtizedek óta. Mégsem az az igazi kérdés, hogy
hány órát töltenek a pedagógusok az iskolában. Ezek a felszínen habot kavaró -
egyébként fontos - részletkérdések. A jövő szempontjából az a kérdés, hogy kié
a gyerek.
A
válasz egyszerűnek tűnik.
Minden
normális helyen a világban a gyerek a szülők „kincse”. Két felnőtt ember hoz
felelősségteljes döntést arról, hogy kapcsolatukat a legszebb emberi feladattal
erősítik meg, gyerek, saját testükből fogant gyerekük nevelését vállalják.
Szülőkként ők döntenek gyermekük megszületéséről, ők vállalják mindazokat a
feladatokat, amik gyermekük gondozásával, nevelésével jár, ők teremtik meg
azokat a feltételeket, amik gyerekük gondozásához, neveléséhez kell, ők
tanítják meg az első szavakat, ők adják át mintaként is az együttélés
szabályait, ők rohannak a gyerekkel az orvoshoz, ha felszökik a láza, ők adnak
a gyerek kezébe játékot, ceruzát, könyvet, hangszert, szerszámot, ők azok,
akiknek könny szökik a szemébe, amikor gyerekük mosolyát, sikereit látják. Gyerekük
nevelése a szülők feladata, felelőssége, öröme.
2013-ban
Magyarországon Orbán Viktor Hoffmann Rózsa-i segédlettel azt gondolja, nem, nem
a szülőé a gyerek, hanem valami nagyobb dologé. Egyszer – ide illő nemes alkalmakkor - azt mondják: a nemzeté. Máskor, egyre
gyakrabban azt, hogy a keresztény egyházé. De mindig kilóg a lóláb. Arra
gondolnak, hogy az övék, az államé, amelyhez mindig valamilyen nagyobb közösség
ideológiáját kanyarítják. S amikor a sámlis emelkedettségen túl lendülnek, kiderül: amikor a gyerekekről, nevelésükről
beszélnek, a hatalmat, az ő hatalmukat szolgáló alattvalók halmazáról van szó.
Az állam, Orbán parlamentje-kormánya elveszi a szülőtől a gyereket, és az
oktatási rendszer „átnevelő táborában” igyekszik hűséges alattvalót nevelni.
Erről szól a 2011-es köznevelési törvény, és e törvény által kiagyalt gyakorlat
zúdul most a szülőkre, óvodákra-iskolákra. Ez a diktatúrákat idéző köznevelési
rendszer több alrendszerből áll. Jogi szabályozás rendszere – törvény,
végrehajtási utasítások - követelményrendszer – nemzeti alaptanterv,
kerettanterv – ellenőrzési rendszer – pedagógusok minősítése, tanfelügyelet –
egy-tankönyves tansegédleti rendszer, iskolarendszer – sorolhatnánk még a
szakemberek számára sokat mondó rendszerelemeket, amelyek apró mozaikokként
egymáshoz illesztve adják ki ideológiai „átfestéssel” a 60-as évek
Magyarországának oktatási rendszerét. A szülőket a tervezés, a jogalkotás, a
szabályozási rendszer finomhangolása, a pedagógusok életpálya-modellje körüli
herce-hurca nem érintette. Ők most szembesülnek azzal, mit is jelent ez az új óvodai-iskolai
világ. Most, amikor az állam elveszi tőlük a gyereküket, és az állam kívánja
megmondani, hogyan is kell a gyereket nevelni. Három éves kortól kötelező
óvodázás, egyentankönyv az iskolákban, tizenhat óráig való iskolában
tartózkodás, hittan, …
Az
még rendben van, hogy egyetlen szülő sem tudja gyerekének mindazt megtanítani –
elsősorban a világ megismerésének a tudományok által felhalmozott
ismeret-kincsét és logikáját -, ami a gyerekek felnőttkori boldogulásához, a
munkamegosztás rendszerébe való bekapcsolódáshoz szükséges. Ezért jött létre a
kapitalizmus kibontakozása idején a tömegiskola abban a formájában, ahogy ma is
létezik, működik. Az államnak van felelőssége e rendszer működtetésében. Ezt
ismerik el a szülők is, amikor adóznak, és azt várják el, hogy adóforintjaikból
az állam az iskolák működésnek feltételeit biztosítsa. Az viszont nagyon nincs
rendben, hogy 2013-ban a tudományos ismereteken, gondolkodáson túl minden más
fontosságot, értéket is az állam kívánja kijelölni, és ezeket a fontosságokat –
a világ szemléletének módját, az emberi együttélés minden szabályát, irodalmi értékeket,
… - egy merev, bürokratikus rendszerben kívánja a gyerekekre erőltetni. Még egy
a választási rendszer torzítása révén kialakult kétharmados parlamenti többség
sem hatalmaz fel senkit arra, hogy a szülőket megfosszon a nevelés rendszere –
a célok, feladatok, módszerek, a nevelőmunka gyakorlata - megválasztásának
jogától. A korábbi jogi szabályozásban az óvodák és iskolák pedagógiai
programja azért volt fontos, mert e dokumentumban minden intézmény
megfogalmazta, hogy az általános emberi értékeken, a Nemzeti alaptantervben
megfogalmazott értékeken túl mit tartottak fontosnak, helyi adottságaik,
lehetőségeik, és a helyben megfogalmazódó igények alapján nevelési célnak,
milyen eredményt, eredményeket ígérnek – vállalnak -, s a szülők ennek
tudatában dönthettek az óvoda, iskola választása mellett. Ebben a rendszerben
ez egy szerződés volt. Az iskola részéről vállalása a nevesített értékek mentén
történő nevelésnek, a szülő részéről elfogadása ezeknek a nevelési céloknak, és
az eredményhez vezető úton – a feladatok megoldásában - a szülői közreműködés
vállalása. Ma a szülőknek gyerekük nevelése tekintetében látszólagos a
beleszólási joguk. Ha az oktatási rendszer uniformizált, minden óvodában,
iskolában ugyanazt és ugyanúgy kapja a gyerek, akkor a szülő óvoda-,
iskolaválasztása formális. A pedagógusok személyiségéből adódó különbségek nem
hanyagolhatók el, de ezek egyrészt esetlegesek, és maga a rendszer, a
pedagógusok ellenőrzése, minősítése révén igyekszik a keresztény-nemzeti
uniformizáltságot biztosítani. Nyersen fogalmazva: Orbán állama elvette a
gyerekek nevelése feletti döntési jogot a szülőktől. Persze, ha hazamegy a
gyerek, még van lehetősége a szülőnek korrigálni, és az iskolán kívüli világ –
sportegyesületek, kulturális intézmények, diákszervezetek, a digitális világ(!)
– nevelő hatását sem lehet lebecsülni. Ezzel együtt a 2013/14-es tanév lényege
az, hogy Orbán keresztény-nemzeti „átnevelő rendszere”, még, ha kaotikus módon
is, de megkezdte a maga teljességében működését. Még csikorogva működik a
gépezet, még egy-két rendszerelemet be kell járatni, ennek eredményeként közel
vagyunk a szakértők által korábban mondott káoszhoz. De a csengőszó majd
elnyomja a felháborodás hullámait, a szülők viszik gyerekeiket
óvodába-iskolába, a pedagógusok órarendjük szerint mennek órára, számolják,
mikor telik ki az iskolai harminckét óra, mindenki beleszürkül a
megváltoztathatatlannak látszóba. Mert a hatalom fura urai rendíthetetlenek. Ha
stadion kell Felcsúton, a Nagyedőben és az Üllői úton, vagy mint most, Szombathelyen,
akkor, ha a fene fenét eszik, akkor is lesz stadion. És, ha az „átnevelő
rendszer” működtetéséhez az kell, hogy minden általános iskolás gyerek délután
négyig maradjon az iskolában, ott a pedagógus harminckét óra terhére szervezzen
a gyereknek foglalkozást, akkor bent marad délután négyig a gyerek, és a harminckét
órát az iskolában tölti a pedagógus, a szülő pedig keresheti a megoldást, hogy
az „átnevelő rendszer” hatását hogyan igazítsa ki.
Mert
hiába akarja a gyereket, nevelését „kisajátítani” az állam, a gyerek a család
„kincse”, s a családban a szülők mondják meg, mi a „mérce”, mi az, amivel
azonosulnak, mi az, amivel nem. A gyerek nevelése kapcsán is, és a szavazófülke
magányában is.
Rövidesen
eljön annak is az ideje, hogy a szülők, pedagógusok levonják tapasztalataik
következtetéseit, kimondják azt, amit ma csak a konyhaasztalnál, a szertárak
zugaiban mernek megfogalmazni.
Csak
addig ne történjen nagy baj, csak addig bírjuk ki valahogy.
