Visszanézve, előre tekintve

Két éve fogadta el a magyar parlament a köznevelésről szóló törvényt. E törvény a magyar oktatásban mindent fenekestől forgatott fel. Az új szabályozás bevezetése fokozatos volt, még ma sem teljes a rendszer. Ez az egyik oka annak, hogy a pedagógusokat, a szülőket, gyerekeket nem érte sokk-hatás. Mindenkinek volt ideje hozzászokni a múlt század harmincas éveit idéző rendszerhez, beletörődni az erőltetett és erőszakolt átalakításba.

Az Orbán hatalmát hosszú távra biztosítani igyekvő köznevelési rendszer kialakítása nem a törvény elfogadásával kezdődött. A kormányváltást követően Orbán Hoffmann Rózsa közreműködésével, megnyerni szándékozva a rendszer legfontosabb szereplőinek támogatását, üveggyöngyöket dobott a pedagógusok közé, és ideológiai „tüzes vízzel” bódította a laikusokat. Az első osztályos gyerekek buktatásának visszahozása, a tizenhat évre leszállított tankötelezettség, a rendcsinálás ígérete, a pedagógusok életpálya-modelljének keretében a béremelés ígérete voltak ennek az akciónak a leglátványosabb elemei egyfelől, másfelől pedig a rendszer „értékelésével” – megbélyegző minősítésével -, keresztény-nemzeti propagandával igyekeztek leplezni a hatalomtechnikai beavatkozást. A pedagógusok jelentős része – valljuk be -, lelkesen fogadta a munkájában a személyes felelősséget csökkentő átalakítást, sőt egyenesen újjáépítésnek hazudott rombolást, örültek az üveggyöngyöknek, a tükörcserepeknek. A laikusok is ámulva hallgatták a valósághamisítást, a nemzet jövőbeni nagyságáról szóló, múltidéző hablatyolást. A civil szakmai szervezetek döntő többsége figyelmeztetett a veszélyre, de a Nemzeti Együttműködés Rendszere az orbáni akarattal szembe menő szervezetekre nem vonatkozott, véleményük visszhangtalan maradt. Pedig sem a köznevelési rendszer eredményei – lásd PISA 2010 -, sem a rendszer működése nem indokolta a radikális átalakítást. Nem volt problémáktól mentes az óvodák-iskolák világa, látszottak az ellentmondások, de a rendszerváltást megelőző időkig visszanyúlóan szakmai konszenzus volt az egymást váltó kormányok között az egész rendszer fejlesztésének fő irányait, tartalmát illetően. Ráadásul ezek az egymásra épülő változtatások egybe estek a nemzetközi tendenciákkal, az Európai Unióban kialakított közös szakmapolitikai törekvésekkel. Ebbe a helyzetbe-folyamatba, elefántként a porcelánboltba érkezett Orbán támogatásával Hoffmann Rózsa. A kötcsei program – az egypólusú, nevezzük nevén, a két világháború közötti világot idéző, diktatórikus vonásokkal jellemezhető társadalmi-politikai rendszer - megvalósításának részeként mindent, amit az elmúlt évtizedek kihordtak, kidobásra ítélt. Az intézmények-pedagógusok szakmai önállóságát, a helyi társadalom köznevelési feladatokban való szerepvállalását, a pedagógiai munka modern szakmai megoldásait, az óvodák-iskolák objektív helyzetéből, a gyerekek-szülők jelentette adottságból fakadó egyszeri és megismételhetetlen sokszínűségét, a változások megfogalmazta követelményekre adaptívan válaszolni kész intézményvezetői gyakorlatot, a pedagógiai gazdagságnak és a gazdasági környezetnek megfelelően kialakult háttéripart és taneszköz-kereskedelmet – mindent, ami nem illeszkedett az orbáni akaratnak megfelelően kiagyalt rendszerbe. Az élet egyéb területein is megjelenő hatalmi nyomás, Bourdieau fogalmával, a szimbolikus erőszak hatására a köznevelés munkásai, a pedagógusok némán tűrték a rombolást, a szép új világ kialakítását. A pedagógus szakszervezetek megmozdulásai vezetőik aktivitása ellenére még tagjaikat is alig mozdították meg, a szülők hosszú ideig nem is értették, miről van szó, a társadalom egyéb csoportjai el voltak foglalva saját ügyeikkel, a maguk területén működő konkvisztádorok elleni fellépéssel. Egyedül a diákság, a középiskolai és egyetemi hallgatók mozdultak látványosan, akkor, amikor ők a saját bőrükön érezték a brutális rombolást. A felvételi keretszámok radikális, antidemokratikus és minden szakmai megalapozottságot nélkülöző, utolsó pillanat utáni átírása, és a nagyon sok fiatalt a felsőfokú tanulmányoktól elzáró horror-tandíj bevezetése verte ki a biztosítékot. Ekkor úgy látszott, az érintettek – rektorok, oktatók, hallgatók, diákok, szakszervezetek - ki tudják alakítani a jövőt pusztító folyamat megállítását eredményező együttműködést. Nem sikerült. A kormány képviselői szépen leszalámizták a partnereket. Mindenki a mai betevő falatját, a maga pecsenyéjének sütögetését fontosabbnak tartotta, mint azt, mi kerül holnap a nemzet asztalára. A felsőfokú tanulmányaikat kezdő fiatalok, a lábukkal szavazó, a külföldi képzést választó középiskolások száma mutatja az új rendszer kudarcát, elutasítását. Egyharmaddal csökkent 2010-hez képest 2013-ban a tanulmányaikat egyetemen-főiskolán kezdők létszáma, és egyben soha ennyi diák nem kezdte meg tanulmányait külföldi felsőoktatási intézményekben, mint 2013 szeptemberében.

A kormányzat szalámizós taktikája sikeresnek bizonyult a köznevelés szakszervezeteinek esetében is. A munkavállalók – pedagógusok - napi és személyes részérdekeinek érvényesítése fontosabb volt, mint a köznevelés egész rendszerének, az egész társadalom hosszú távú érdekeinek képviselete.

Voltak, akik a körülmények változásának, a folyamatok elemzésének, a nevelés és környezete törvényszerűségeinek ismerete alapján látták, mi lesz ennek a múltidéző „újjáépítésnek” a következménye. A tanszabadság védelmében hálózatot is hoztak létre, de a narodnyik mozgalmat idéző küzdelmük szerény eredményt mutatott. Hiába fogalmaztak meg szakmailag kikezdhetetlen érveléssel bírálatot, hiába éltek a modern kommunikáció eszközével, hiába szervezetek alternatív oktatáspolitika kidolgozása érdekében műhelymunkát, hiába ültették le a demokratikus ellenzék pártjait közös szakmai program kidolgozása érdekében, hiába jelentek meg látványosan minden demonstráción, a pedagógusok szinte némán viselték a hoffmanni átalakítást. Az iskolabezárások, a pedagógusok tömeges elbocsátásának lebegtetése megtette hatását. Az állásvesztés félelme nagyobb erőnek bizonyult a szakmai öntudat erejénél. Amikor a pedagógusok átverése nyilvánvalóvá vált – a munkaterhek növekedtek, az életpálya-modellben ígért béremelés részleges, sokakat hátrányosan érintő megvalósulása, a fasizmus világában gyökerező kötelező tagságot jelentő pedagóguskar szervezése –, amikor a szülők is szembesültek az orbán-hoffmanni átalakítás következményeivel – hitoktatás, délutáni kötelező iskolai benntartózkodás, tankönyvügyek -, amikor az egész centralizált-bürokratizált rendszer előre látható volt kaotikus működése mindennapi valósággá vált, hívatlanul civil kezdeményezés jelent meg, felvillantva az érdemi bírálat, a kritika tömegessé válásának esélyét, a kritikai álláspont kritikus tömege elérésének esélyét. A szakmai kérdések sarkított átpolitizálása, a mókuskerék-monotónia, az iskolák, pedagógusok egymástól való fizikai elszigeteltsége, a monopolizált kormányzati propaganda-henger a mégoly felháborító jelenségek ellenére sem eredményezte a kritika érdemi felerősödést. Nem változtatott ezen a 2012. évi PISA eredmények minapi nyilvánosságra kerülése sem. Sőt, Hoffmann Rózsa a Fidesz kommunikációs stratégiájának megfelelően a drámai változást mutató eredményeket azonnal az emútnyócévvel indokolta, igazolni látta az átalakításnak nevezett rombolást.

Itt tartunk.

Ma már nem csak a szakemberek maroknyi csoportja, néhány tucatnyi, gyermekei jövőjét féltő szülő látja a magyar nemzet kibontakozó drámáját. Ennek ellenére az orbáni akarat érvényesítése megállíthatatlannal látszik. Nem vigasz az nekünk, pedagógusoknak, hogy ez látható az élet minden területén. Nem szeretnék a populista demagógia csapdájába esni, amikor a betonba öntött stadion-tízmilliárdokra hivatkozom. Azt viszont nagy magabiztossággal állítom, hogy ezekből az Orbán-katedrálisokból, a Harrach-féle  „egészségügyi intézményekből” soha, de soha nem lesz Magyarország a termelés-kutatás-fejlesztés világában élenjáró tudást-technikát-technológiát megjelenítő, de még csak alkalmazni tudó munka alapú gazdaság, soha nem lesz hagyományait is ápolni tudó és új kulturális értékeket teremtő, de még azt befogadni képes nemzet, soha nem lesz a gazdasági fejlődés és a társadalmi kohézió, szolidaritás európai törekvéseit összhangban érvényesítő társadalom.

Akkor most …?

Nem tudunk mit tenni. Küzdeni kell, még, ha olykor ez a munka csak küszködésnek látszik is. Miközben legjobb tudásunk szerint, lelkiismeretünk tisztaságát őrizve tesszük a dolgunkat az óvodákban-iskolákban, tanítjuk-neveljük a soha még egyszer óvodás-kisikolás-érettségiző-szakmunkásvizsgázó élethelyzetet át nem élő gyerekeket-fiatalokat, készülnünk kell. Folytatni kell az érvelést, a szervezkedést, az együttműködést saját köreinken belül és másokkal, készülni arra, hogy ez a dráma egyszer véget ér. Mert véget kell érnie. Nincs az a kormányzat, amelyik tartósan polgárai ellen, nemzeti érdeke ellen tevékenykedhet. Ma még lehet a PISA-erdményekre azt mondani, hogy lám, az emútnyócév. Holnap már ez az olcsó trükk nem fog segíteni. És nekünk erre a holnapra kell készülnünk. 

Gyerekeink holnapjára.