Tudtuk,
hogy lejtős a pálya. Tudtuk, hogy kisebbfajta csodára lett volna szükség a
győzelemhez. Azt is tudjuk, hogy a bennünket körülvevő világ – a természet, a
társadalom – törvényszerű összefüggések szerint alakul, mégis a csodavárók módjára
reménykedtünk. Az nem lehet – gondoltuk -, hogy az emberek szeme láttára lopnak
el mindenkitől mindent, és az emberek a tolvajoknak mondják, folytassátok.
Voltak,
akik figyelmeztettek. Nem lehet egy csalásra épülő választási rendszerben részt
venni, mert ez igazolja a csalókat[1].
Meg kellett próbálni. Nem sikerült. Demokrata ilyenkor fogcsikorgatva azt
mondja, rendben, a nyertesek mutassák meg mit tudnak, azok pedig akik a
csalókat szavazataikkal helyzetbe hozták kapják meg azt, amit a csalók ígértek
nekik.
Itt
kezdődik a baj. Mert a győztesek azt ígérték, folytatják, és, ha ott
folytatják, ahol abbahagyták, abból az emberek döntő többségének sem rövid
távon, sem hosszú távon semmi jó nem jön ki. Növekedni fog lemaradásunk a világ
élvonalától, egyre lejjebb csúszunk a gazdasági mutatók összehasonlító
rangsoraiban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csökken a gazdaság
teljesítőképessége, egyre több ember életszínvonala csökken jól érzékelhető
módon, egyre több ember életminősége romlik, nő a tényleges munkanélküliség,
növekedni fog a szegénység, benne különösen fájdalmasan a gyerekszegénység (!),
növekedni fog a megélhetési és politikai okok miatt emigrálók száma.
A
politikai hívők még nem tudják, hogy ők is a csalás áldozatai. A választási
csalásé is, a négyéves szemfényvesztésé is. A valóság manipulatív
meghamisításának árát ők is meg fogják fizetni. Mert ára van mindennek. Az
orbán-cipollai átverésnek is.
Akkor
most hogyan tovább?
Nem
adhatjuk fel. Amíg erővel – erőforrásokkal – bírjuk, a diktatúrákat idéző „köznevelés”
szigorú szakmai kritikáját minden esetben, minden alkalommal meg kell
fogalmazni. Ki mondja meg a laikusoknak, gyerekét szerető, neki boldog
gyermekkort és felnőttkori boldogulást akaró szülőnek, hogy ami az óvodákban,
iskolákban, a felsőoktatásban van, aminek a folytatása felsejlik, abból sem
boldog gyerekkor nem lesz, sem boldogulás a felnőttkorban, ha nem azok a
szakemberek, akik ismerik a tegnapelőtt, a tegnap és a ma oktatásának világát,
akik a fejlődés nemzetközi tendenciát elemezve a jövő körvonalait is látják? A
napi munkában becsülettel helyt álló pedagógusok ezreinek ki mondja meg, hogy a
rutinon túl mivel – új nevelési rendszerelemekkel, megoldásokkal, módszerekkel,
eszközökkel – lehet gazdagítani a személyiségfejlesztés, a tanítás-tanulás
folyamatának eszközrendszerét? Ki fog rámutatni a parasztvakításra, ki fogja a
híg szellemi löttyre kimondani, hogy az mákony, ki fog az átverés igazolására
mondott hablatyra rámutatni, hogy az hazugság?
Folytatni
kell a humanista-demokratikus nevelési alternatívák bemutatását is. A
nevelés-oktatás világa is színes, és az egyenruha-hatalomszürke mellett ott
vannak azok a nagyszerű kezdeményezések – történelmi gyökerűek és a modern világ
megoldásai -, amelyek a különböző gyerekeknek a felnőttkori boldoguláshoz
vezető különböző utakat mutatják.
Nem
lehet feladni a nehézsorsú gyermekekért folytatott küzdelmet sem. Az egyre
kontúrosabban formálódó oktatási – „köznevelési”, felsőoktatási – rendszer a
társadalom perifériáján élő gyermekeknek nem biztosítja a társadalmi
felemelkedés lehetőségét, még a szociális biztonsághoz szükséges tudást sem. Az
látszik, hogy a hatalom lemond a gyermekek egy csoportjáról. Ez lelkiismeretes
pedagógus, jóérzésű ember számára elfogadhatatlan. A hatalom tehetne ezekért a
gyermekekért, de nem tesz. Sőt, bizonyos társadalmi csoportnak – a
felső-középosztálynak – kedvezményezve a hátrányos helyzetűek hátrányait,
azokat a viszonyokat, melyek kasztrendszerként rögzítik a társadalmi
különbségeket, erősíti, konzerválja. A hatalom fura urai nem tudják – pedig
tudhatnák -, hogy ezzel az igazságtalansággal nem csak a gyermekkorosztályok, a
társadalom harmadát ítélik szellemi és fizikai nyomorúságra, hanem akaratukon
kívül a kedvezményezett elitet is lehetetlen, az ő életminőségüket is
veszélyeztető helyzetbe hozzák. A műveltségi, a jövedelmi, életszínvonalbeli
olló kinyílása már középtávon is elviselhetetlenné teszi a mindennapokat
mindenki számára. Ki mutassa be e rendszer igazságtalanságát, ki küzdjön
lehetséges megoldások, jó gyakorlatok felmutatásával, ha nem a
humanista-demokratikus nevelés elkötelezett hívei, képviselői?
Hogyan?
Tovább! Az április 6-i választás eredménye alapján várható folytatás szerint a
XXI. század második évtizedében az magyar oktatási rendszer végérvényesen
szakít az Eötvös-i tradícióval. Az oktatás nem a gazdaság és társadalom, ezen
belül, ennek részeként az emberek boldogulásának a fejlődését szolgálja, hanem
a politika szolgálólányaként a diktatórikus hatalmat.
A
görög drámák történelmi időket kiálló dramaturgiai törvényei alapján
mondhatjuk, hogy a jó, az igazság, az ezt megszemélyesítő hős végül
győzedelmeskedik. Nem csak úgy, valahogy megtörténik a rossz, a hamis, a csalót
megszemélyesítő figura bukása. Emberek kellenek ehhez, akik küzdenek a
„legnemesbekért”.
Folytatni
kell. Tovább.
(E szöveg első változatát 2014. április 6-án, az eredményeket hallgatva, még éjfél előtt vetettem papírra.)
(E szöveg első változatát 2014. április 6-án, az eredményeket hallgatva, még éjfél előtt vetettem papírra.)
[1] A választási csalás nem
április 6-án történt. A választási törvény elfogadásával, a választási
kampányban valósult meg a csalás. Ehhez képest maga a szavazás csak formalitás
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése