A centrális erőtér szervezete

Nagy visszhangot váltott ki a köznevelési törvény elfogadásakor, majd később, e tanév kezdetén a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásának terve.

Az olasz fasizmus történetével foglalkozó szakemberek számára is megdöbbentő volt az egykor Mussolini által kezdeményezett hivatásrend mai magyar változatának megjelenése. A múlt század húszas-harmincas évei totális hatalmi rendszerének, az olasz fasiszta diktatúra kialakításának fontos eleme volt a szakszervezetek, civil szakmai szervezetek kiiktatása a társadalmi együttműködésből. Ennek megjelenési formáját találta meg Mussolini az egységes, kötelező tagságot jelentő, a társadalomban szükségszerűen meglévő érdekellentéteket a zavaros, ugyanakkor nagyon is célratörő ideológia mentén létrehozott hivatásrendekben. 
Az Orbán-kormány az előző ciklusban a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával hasonló célt fogalmazott meg. A szakemberek számára nem csak a célkitűzés, a szervezet megjelenése, a feladatok azonossága, hanem még a szövegezés, a verbális fordulatok hasonlósága is feltűnő volt. Hasonló megdöbbenést váltott ki e tanév kezdetén a pedagógusokból az a helyzet, amikor írásbeli nyilatkozattal kellett egy egyébként a törvény erejénél fogva kötelező tagsági viszony elismerését igazolniuk, azt, hogy tudomásul veszik, ők, mint közalkalmazottak, a Nemzeti Pedagógus Kar tagjai. Külön „szépséget” adott ennek a nyilatkozatnak az a tény, hogy a Kar ekkor még a maga fizikai valóságában, a szervezet, a tisztségviselők, a szervezet működését meghatározó dokumentumok még nem léteztek, csak egy előkészítő bizottság létrehozásáról lehetett tudni. Pedagógus szakemberek nem kis csoportja fogalmazta meg kritikáját a Karral kapcsolatban. Túl azon, hogy e szervezet egy letűnt világ struktúrájának, a fasiszta diktatúrának meghatározó eleme, s mint ilyen, félelemre okot adó képzeteket kelt, azt kifogásolták, hogy e szervezet az oktatáspolitikai-szakmai vitákat megszünteti, és egyben az etikai kódexszel, valamint az etikai eljárás bevezetésével a pedagógusok regulázását hivatott biztosítani.

A társadalmi érdekkülönbségek léte nem kíván bő lére eresztett magyarázatot. Amióta eltérő helyzetű társadalmi csoportok léteznek – nagyon rég óta -, amióta egy adott társadalomban a hatalmat gyakorlók szervezetileg elkülönültek a társadalmat alkotó csoportoktól – nagyon rég óta -, azóta az érdekkülönbségek kifejezése számos formában nyilvánult meg. A kapitalizmus, ezzel együtt a demokratikus társadalmi gyakorlat kialakulás – nem kevés küzdelem eredményeként, elég rég óta - magával hozta az érdekkülönbségek kezelésének az eltérő érdekű csoportok képviselői által elfogadott, jogszabályokban is rögzített rendjét. Ezt a rendet kívánta felszámolni Mussolini a hivatásrendek létrehozásával. Abból indult ki, hogy a fasiszta államon belül nincsenek érték- és érdekkülönbségek, mert mindenkinek a munka alapú társadalom békéje a fontos. Természetesen az értékeket és az érdekeket ő mondta ki, ő határozta meg. Ehhez képest a hivatásrendek dolgát az egység megteremtésében, az egységes társadalmi gyakorlat biztosításában látta. Hasonló megközelítésű volt a 30-as évek Szovjetuniójában a sztálini transzmissziós hajtószíj elmélet is. Sztálin a szakszervezetekben, társadalmi szervezetekben a centrális erőtér akaratának közvetítését tartotta kizárólagos feladatnak.

Ahogy most, a Nemzeti Pedagógus Kar alapszabályának szövegében is az erre utaló megfogalmazásokat olvashatjuk. „Mindannyiunk érdeke egy értékalapú egységes hivatásrend létrehozása …” – olvashatjuk az alapszabály tervezetének bevezetőjében, majd később „a közös értékalapú pedagógusi éthos megerősítése érdekében”  jelennek meg a Kar feladatai. „Hajtószíjként” a Kar szakmai konferenciákat, szakmai napokat, tudományos tanácskozásokat, felkészítő továbbképzéseket szervez, a kiváló munka elismeréseként díjakat alapíthat és adományozhat a köznevelés fejlesztése, gyakorlatának egységesítése érdekében.  Az Alaptörvényben megfogalmazott, a köznevelési törvényben meghivatkozott „éthos”-nak a képviseletében „ellátja a szakmai érdekképviseletet a pedagógiai értékek védelmében, a jó gyakorlatok kialakítása, a pedagógus tevékenység és neveléstudomány továbbfejlesztésével kapcsolatban”. Utóbbi feladat különösen szép. A Kar a tudomány ügyeiben is illetékességgel bír. Sokan vannak, akik a neveléstudomány tudomány jellegét is megkérdőjelezik, s most lám, ők bizonyítékot láthatnak ebben a szép megfogalmazásban. Ha egy politikai indíttatású, kétes ideológiai hátterű szervezet szakmai érdekképviseletet lát el a neveléstudomány továbbfejlesztésében, akkor ott tudományról nem lehet beszélni. De ez, a tudósok oszlopcsarnokos-diszciplináris vitája a százötvenezernyi pedagógust nem érdekli. Annál inkább az, mi kerül az Etikai Kódexbe, mi lesz ennek alapján a etikai eljárás gyakorlat. Hallani lehetett kótyagos ötleteket ezzel kapcsolatban. Ne üljünk fel semmilyen rémhírnek. Az viszont aggodalommal tölthet el minden pedagógust – és nem csak a pedagógusokat -, hogy a Kar létrehozása csaknem illegalitásban, a nyilvános szakmai vitát mellőzve történt, a folyamat állomásai, eseményei, elemei átláthatatlanok, azokról nyilvános adat nem található sehol. Nem vonjuk kétségbe, hogy az előkészítő bizottság tagjai sok tájékoztatót tartottak. A szándékok ismertetése azonban nem helyettesíti a vitát, az érvek és ellenérvek ütköztetését. A választási adatok titkolása pedig legitimációs kérdéseket vet fel. Nem mindegy ugyanis, hogy a társadalom legnagyobb foglalkozási csoportjának képviseletét a törvény erejénél fogva ellátó szervezet létrehozásban a teljes százötvenezres pedagógus társadalom hány százaléka vett részt. Mert lehet mondani a szakszervezetekre, civil szakmai szervezetekre, hogy tagságuk a teljes pedagógus létszámhoz viszonyítva nem jelentős, de minden pedagógus azokban a szervezetekben önként vállalta a tagsági viszonyt, és ezért még szerény anyagi áldozatot is vállal. Van ezek között száz évet meghaladó múlttal, tradícióval, szervezeti élettel rendelkező szervezet, és van a modern kor „gyermekeként” nem olyan régen létrejött, hálózati rendszerben működő szervezet. Ezek a szervezetek, a szakszervezetek és a civil szervezetek olykor egymással is vitatkoznak, más és más, néha lényeges, néha kevéssé lényeges pontokon eltérő értékeket képviselnek, de egyikük sem törekszik kizárólagosságra, nem vonja kétségbe más szervezetek értékeit, nem sajátítja ki az érdekképviselet jogát, hanem éppen a párbeszéd fontosságát képviselik, az eltérő érdekeket is figyelembe véve az  együttműködést, a közös értékeket és érdekeket kifejező kompromisszumokat keresik.

Nincs kétségünk, hogy a Kar megalakul, megkezdi működését. A Nemzeti Pedagógus Kar képében „a centrális erőtér” létrehozta új szervezetét. A Kar sok embernek, azoknak akik a számtalan szakmai és területi szervezetben lesznek választott tagok, adja meg a „valaki én is vagyok” élményét. Így építi a diktatúra támogatói körét.

Ebben a Nemzeti Pedagógus Karban még Hoffmann Rózsa is lehet valaki. A tíz tiszteletbeli tag egyike. 

És neki még tagdíjat sem kell fizetnie. 

Egy új kor kezdete

Orbán Viktor a Magyarországot a trianoni drámával zárult első világháborúba vitt miniszterelnök szobra avatását egy új kor kezdetének nevezte.

Igaza van.

A népi ellenállás kora kezdődik ezzel a nappal.

Áprilisban a csalárd körülmények közt megtartott országgyűlési választáson Orbán-Cipolla újabb négy évi kormányzásra kapott felhatalmazást. A demokratikus ellenzék kísérlete, hogy demokratikus viszonyok között, becsületes küzdelem eredményeként próbálja meg a jogállam, a tisztességesen működő szociális piacgazdaság helyreállítását, megbukott. Olyan volt ez, mint amikor az ökölvívó, aki az ökölvívás klasszikus szabályaira készülve száll ringbe, szembe találja magát a ketrecharcossal, aki aztán a maga szabályai szerint – mindent lehet az ellenfél kiütése érdekében, ütni bárhová, rúgni, fojtani,  - padlóra küldi a megszeppent ellenfelét.

Rendben. Lezárult az a kor, amikor az elégedetlenség, a változtatás igénye csak a cipollai bábszínház dramaturgiája szerint jelenhet meg.

Parlamenti vita? Kit érdekel? Senkit.

Petíciók? Mi ennek a hatása? Semmi.

Szigorúan szakmai alapú érvelés? Nagyon kevés az akarat ellen.

Személyedben veszélyt jelentesz a hatalomnak? Megvádolnak, meghurcolnak, erkölcsileg-anyagilag tönkre tesznek, majd évek múlva a bíróság felment. De akkor ez már kit érdekel.

Céged nem áll be a vazallusi rendszerbe? Nem kapsz megrendelést, elviszik az üzletet a polip-cégek.

Civil szervezeti mozgolódás? Ellehetetlenítenek anyagilag, rád küldik a kormányzati ellenőrző apparátust.

Az újság, rádió, tv, az e-nyilvánosság bírál? Megfojtják a működési költségeket jelentő reklámok célzott megvonásával, adóval, jogi csűrcsavarral, bármivel, ami alkalmas a médium elhallgattatására.

Megszólalás a nyilvánosság fórumain? Mi a következménye? Kirúgják a megszólalókat. Mert Magyarország, ahogy egy internetes kommentelő megfogalmazta, nem következmények nélküli ország. Mond el a véleményedet, és lesz következménye. Kirúgnak.

Ha minden demokratikus keretek közötti törekvés lehetetlen, eredménytelen, akkor mit lehet tenni ?

A gerilla hadviselés, eredeti jelentésében, ahogy a dél-amerikai ellenállók harcoltak a diktátorok, diktatúrák ellen, nem alternatíva. Ott még nem tartunk.

Népi ellenállásra van szükség.  

Nézni, hallgatni, olvasni kell a valóságot bemutató, a demokratikus alternatívát jelentő tv-ket, rádiókat, újságokat. Informálódni kell, hogy informálhassunk másokat is. A diktatúrának a legfájdalmasabb az akaratától eltérő valóság bemutatása, vágyakból táplálkozó álmai helyett az igazság kimondása.

Ki kell használni az e-nyilvánosság lehetőségeit. A fész-t. Legyen példa előttünk a 2011. évi arab tavasz. Ugyan lényeges eltérések vannak körülményeink között, de a tény akkor is tény: közösségi internetes oldal segítségével az arab világ képes volt diktatúrát buktatni. A világháló eszközrendszerét is használva írni, megosztani, kommentelni, szervezkedni kell.

Fel kell állni a fotelból. Nem lehet mindenkinek arra várni, hogy majd mások felállnak, elintézik azt, ami neked fontos. Nincsenek mások. Olyan lesz a világod, amilyennek te alakítod. A te ügyedért neked kell megszólalnod. És mások ügyeiért is. A földművesekért, a pedagógusokért, a kiskereskedőkért, a közmunkásokért, az egyetemistákért, az orvosokért-nővérekért, a rendőrökért, tűzoltókért, a rokkantakért, a romákért, a melegekért. Az ügyekért is. A világkiállítási pavilonért, a hármashatárhegyi reptérért, a történeti emlékezés tárgyszerűségéért, a sajtó szabadságáért, a művészeti kifejezés szabadságáért, a vallásszabadságért.

El kell mondani fájdalmainkat munkatársainknak, volt középiskolás osztálytársainknak, barátainknak, mindenkinek, aki nyitottnak látszik a kormánypropagandához képest más vélemény meghallgatására.

Minden pillanatban nevén kell nevezni a hatalom disznóságait, legyen az politikai, gazdasági, kulturális, érintse az élet bármely területét, a politikai hatalommal, gazdasági erőfölénnyel, kulturális helyzettel való visszaélés, a korrupció bármely megjelenési formája.

Na és? Attól, hogy az interneten keresztül hallgatjuk a Klubrádiót, majd összedől az orbán-cipollai rendszer? Nem, ettől nem. Attól sem, hogy néhány ezren kiállunk a sajtó szabadságáért. De akkor sem hagyhatjuk szó nélkül a disznóságokat!

Szervezett erővé kell alakítani az elégedetlenséget. Ennek első lépése a tisztánlátás. Sokan, nagyon sokan nem látják, nem érzékelik, hogy mi történik körülöttük, nem kapnak híreket a visszaélésekről, a kormány propagandáját hallgatva megnyugodva dőlnek hátra foteljeikbe, minden rendben van. Vagy egyszerűen nem érdekli őket a nadrágos emberek szórakozása, mert megoldhatatlannak látszó létproblémáik fontosabbak. És igazuk van. Akiknek a mindennapi kenyér a gondjuk, a számlák kifizetése, azok nem tudnak mit kezdeni a jogállamisággal, a fékekkel, ellensúlyokkal. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ott kell lennünk, ahol a gondok halmozódnak.  Ismerjék fel az emberek, mi a mákonyos duma, mi a valóság, nevezzék nevén a jelenségeket, merjék kimondani azt, ami nekik fáj. Rá kell jönni minden embernek, hogy a neki leginkább fájó gond oka micsoda, és az okok láncolata mire vezethető vissza. Ez a felvilágosító munka népi ellenállás első fokozata. Tudatosítani mindenkiben, hogy a rendszer nyomorítja meg az embereket, hogy Orbán-Cipolla, a rendszer tervezője, a rendszerelemek létrehozója és a rendszer működtetője olyan varázsló, aki akaratát mindennél fontosabbnak tartva meghamisítja a valóságot, egy bábszínházat épít és működtet, ahol neki mi csak bábok vagyunk, ezzel kárt okoz az emberek többségének, az egész magyarságnak. Volt már ilyen varázsló a mi történelmünkben, nagy árat fizettünk érte.

Népi ellenállásra van szükség. Orbán a lejtős pályán nyert négy évet. Nekünk is ez a négy évünk van arra, hogy az ellenállást megszervezve, a második és harmadik lépcsőn is túljutva – erről később - eljussunk a demokratikus viszonyok, az emberhez méltó élet lehetőségének megteremtéséig.

Minden munkából nyereség lesz, de az ajkaknak beszédéből csak szűkölködés – olvashatjuk a könyvekben.

Akkor, munkára fel!

ÓMD igazsága[1]

 Megalakult a kormány. Magyarország kormánya. Kicsit lassan, ráérősen. Igaz, hová siessen Orbán. A Mű alapjaival, lényeges felépítményeivel elkészült, működőképes a konstrukció, a választáson részt vett polgárok támogatták őt és a Művet, nem utolsó sorban a Mű egyik fontos pillére, a választójogi törvény sajátos szabályrendszere miatt ez a parlamentben a mandátumok kétharmadát eredményezte. Van négy éve, miért kapkodjon. Az előző négy évben mindent lenyomott lényeges gond nélkül a torkunkon, volt zene-bona, de a diktatúra úthengere kimozdíthatatlanul robogott a vezérállásban manipuláló ember által kijelölt úton.

A héten tartották a miniszterjelöltek parlamenti bizottsági meghallgatásait. Erről tudósított ÓMD, ezzel kapcsolatban dohogott néhány nappal később.

Nem a mellébeszélő miniszterjelölt áll célkeresztjében, hanem a kormány ellenzékének magatartása dohogásának oka. „Azon a napon, amikor a kormány hadat üzen a civileknek, a sajtónak, a nyilvánosságnak, amikor újabb fékeket iktatnak ki a hatalom kedvéért, az ellenzék beül a miniszter meghallgatására, és szakmázgat. Mintha konszolidált demokráciákban élnénk, mintha nem egy díszlet része lenne ő is.

Pedig csak díszlet. És az ellenzék úgy döntött, hogy ezzel a szereppel is beéri.”

Igaza van.

A cipollai bábszínház része a parlament, díszlet, biodíszlet benne az ellenzék.

Ezzel a helyzettel két probléma van.

Túl azon, hogy az egész, úgy, ahogy van egy nagy rakás probléma.

Ezt a bábszínházat Orbán 2010-ben kezdte el kiépíteni. A kötcsei beszédben körvonalazta, s ahogy a hatalmat a választások eredményeként megkapta, módszeres alapossággal hozzá is kezdett víziója megvalósításához. Az eredményt ismerjük. A bábszínház, a diktatúrákat idéző politikai rendszer, a törvényesített korrupcióra alapozott, a szegényeket még jobban elszegényítő, a gazdagokat még gazdagabbá tevő gazdaság, a vazallusi logika szerint működő társadalmi intézményrendszer, a megfélemlítés rendszere, a korlátozott, irányított nyilvánosság, röviden, a cipollai bábszínház működik. Ennek a rendszernek a részeként fogadta el a parlament az alaptörvényt, a választási törvényt, minden más törvényt, ami a bábszínház működtetéséhez szükséges volt. Az akkori ellenzéknek nem volt választása. Részese volt a folyamatnak. 

Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a parlamenti választás alkalmával a sok csalódott, jogaiban és megélhetése lehetőségében megkárosított ember majd nemet mond Orbánra, s győzelmük esetén alkalmuk lesz a bábszínházi törvényeket módosítani, helyre állítani a köztársasági jogrendet, normális keretben működtetni az országot.

Ez a demokrata-paradoxon.  

A kormány – Orbán-Cipolla – törvényes választás eredményeként került pozícióba, az országgyűlés az alkotmányos keretek között – annak hézagait kihasználva, a joggal visszaélve – működött. Láttuk a trükköket is. Ha valami nem ment át az alkotmányosság szűrőjén – az Alkotmánybíróságon fennakadt -, gyorsan beleírták az Alkotmányba, később az Alaptörvénybe, és már fel is oldották a problémát. Demokrata, az emberi együttélés írott és íratlan szabályait tisztelő polgár viszont csak a jogszerűség keretei között folytathatja küzdelmét a a diktatúra kiépítése ellen, a demokratikus rendszer működéséért. Amíg van reális esélye annak, hogy a jog keretei között meg lehet állítani a visszaéléseket, addig nem lehet jogon kívüli eszközökhöz nyúlni. Az éhező, a munka nélküli, a lakásától, szerzett jogaitól megfosztott, létükben megalázott emberek tízezrei kimehetnek az utcára és elzavarhatják a kormányt, ahogy ezt tették a rendszerváltás idején Romániában, nem olyan régen Ukrajnában. Ritka pillanatai ezek a történelemnek. Ezt nevezte egy XX. századi filozófus-politikus – Lenin - forradalmi helyzetnek. Amikor az alul lévők már nem tudnak a régi módon élni, és a felül lévők nem tudnak a régi módon uralkodni. Az ilyen helyzetekben nem működik a papír-jog. Az élet írja felül a kódex-jogot, zárójelbe teszi azt, ami már nem működik. Ha ilyen helyzet nincs, a rendszer szereplői, köztük a parlamenti ellenzéki képviselők, a jogállami dramaturgia szerint játsszák szerepüket. Még akkor is, ha a hatalom birtokosai csúfot űznek a jogállamból. 2010-14 között nem volt ilyen, "forradalmi" helyzet. Volt elégedetlenség, tiltakozás, nagyon sokan már nem tudtak a régi módon élni, de sokan még igen, és a hatalom még tudott a régi módon uralkodni. 

Voltak, akik azt mondták, bojkottálni kell a bábszínházi működést, nem kell részt venni a jogalkotási folyamatban, nem szabad ezzel legitimálni a demokrácia felszámolását, nem szabad részt venni a választásokon sem. 

A demokratikus ellenzék abban bízott, hogy Orbán-Cipolla minden sunyi ármánykodása ellenére a választás számukra eredményes lesz. Nem léptek ki a bábszínházból. Nem léphettek ki, mert nem volt látható az a tömeg, amelyik döngette a bábszínház falait, amelyik arra készült volna, hogy porig rombolja a bábszínházat. Belementek a bábszínházi dramaturgiába, és persze a cipollai forgatókönyv szerint a megbabonázott, saját élethelyzetük kilátástalanságát is elfeledő közönség rajtuk verte el a port. A választási eredményt ismerjük. A lejtős pályát jelentő választási rendszer alapján a parlamenti reprezentációt is.

A demokratáknak be kellett menni a bábszínházba, a bábszínházi dramaturgia szerint kellett szerepüket megtalálni. Nem tehettek mást. Ez volt tehát az első probléma.

Az Isten adta nép – egy része – a cipollai illúziótól elhomályosult szemmel nemet mondott a demokratikus alternatívára, jól érzi magát a bábszínházban, és Orbán-Cipollának elegendő számban a műsor folytatására szavazott. Ez tehát a második probléma.

Itt kell visszatérnünk ÓMD kritikájára.

Ma a parlamenti ellenzék nem tud más dramaturgiát követni, csak a bábszínházit. Nincs a régi módon már élni nem képes tömeg. Vagy, ha van – van –, nem ébredt még öntudatra, nincs megszervezve, nincs meg a politikai képviselete. Közben Orbán-Cipolla tovább szűkíti a demokrácia maradék kereteit, hogy még véletlenül se tudja senki az elégedetlen tömegeket megszervezni, az elégedetlenséget politikai akarattá formálni. A Klub-rádió ne sugározzon vidéken. Az interneten megjelenő véleményszabadság is megszüntetendő. Ha a főváros elveszni látszik, nosza, formáljuk úgy az önkormányzati választási törvényt, hogy mégis mi győzzünk. Ha a civil szervezetek a népi ellenállás támaszpontjai, és az állami támogatások elapasztásával nem lehetett őket ellehetetleníteni, akkor el kell apasztani külföldről érkező támogatásokat, meg kell őket az állami ellenőrzés intézményeivel leckéztetni. Dübörög a diktatúra úthengere.

A mai parlamenti ellenzék akkor veszítette el cselekvési lehetőségét, amikor annak idején elfogadta a bábszínházi kereteket. Ma már nincs visszaút, nincs másik forgatókönyv.

ÓMD-nek igaza van.

„Az áprilisi választások után az ellenzéki képviselők esküt tettek az alaptörvényre, amelyet addig illegitimnek neveztek. Esküt tettek rá a DK, az Együtt–PM, az LMP és az MSZP képviselői. Ebből már következik a többi. Az is, ahogyan ott ülnek a miniszteri meghallgatáson, miközben a végrehajtók elszállítják a demokrácia utolsó bútorait is mellőlük. Még szabadkoznak is, hogy kicsit útban vannak, és zavarják a rakodást.”

Dóra, hogyan tovább? Ebben a helyzetben, mi a teendő?

---

[1] Ónody Molnár Dóra: Demokráciázgatunk, Népszabadság, 2014. 06. 06. http://nol.hu/velemeny/demokraciazgatunk-1466475