Veszprém üzenete

Sokat fogják még elemezni a mai nap eredményét.

Nézzük gyorsban - kissé magyartalanul mondva -, mi is a mai választási eredmény "üzenete".

1.   Újpest baloldali „fellegvár”, ott győzni papírforma volt. Veszprém és környéke inkább jobboldali, ezt mutatják a korábbi szavazási eredmények. Itt győzni – ez az az eredmény, ami jelzi, az emberek többségének elege van az Orbán-féle maffia-kormányból, változást akarnak.

2.   A győzelem nem néhány szavazaton múlt, csaknem 10%-ot vert a demokratikus ellenzék által támogatott jelölt a fideszes jelöltre. Ez nem véletlen, nem is a kampánymunkában rejlő különbség, ez a politikai támogatottság lényegi változásának jele, ezt komolyan kell venni.

3.   A két időközi országgyűlési választás - Újpest, Veszprém -eredménye, figyelemmel az időközi önkormányzati választásokra is, azt mutatja, a Fidesz-KDNP támogatottságának csökkenése erős tendencia. Nem hogy 2/3-os társadalmi támogatottságuk nincs, soha nem is volt, de a társdalom többsége sem támogatja őket. A 2014. évi országgyűlési választáson sem tudták maguk mögött a választópolgárok többségét, még a szavazáson megjelentek abszolút többségét sem. A mostani eredmény ezt a helyzetet fekete-fehéren igazolja.

4.   Az eredmény azt is igazolja, hogy a demokratikus ellenzéknek egy jelölt mögött kell felsorakoznia, akkor érhet el sikert. Nem lesz egyszerű ez a jövőben, ahogy korábban sem volt egyszerű, de minden demokratikus politikai szervezetnek – pártnak, civil szervezetnek, fész-csoportnak, egyéb demokratikus politikai képződménynek – be kell látnia, hogy csak együtt lehetnek eredményesek, csak együtt tudják megállítani a diktatúra további térhódítását, csak együtt képesek helyreállítani a demokratikus viszonyokat.

5.   A veszprémi eredmények nem igazolják a Jobbik előretörését, azt, hogy a szélsőjobboldali párt lenne az Orbán-kormányt leváltani képes erő. Még a Fidesz jelöltjéhez képest is messze lemaradtak a mostani versengésben. Igaz, Veszprém és környéke nem a Tiszántúl, vagy Borsod északi szöglete. Ezzel együtt a jobboldali szélsőséget a Veszprém-környéki emberek nem támogatták úgy, ahogy a párt retorikájából az következhetett volna.

6.   Veszprém azt is igazolta, hogy még az LMP sem „rúg labdába”. Igaz, a bejutási küszöböt most is elérték, de ez kevés. Folyamatosan a 4% körüli támogatottságot kapják, akár választásról, akár közvélemény-kutatásról van szó. A múlt évi és az idei választási eredmények azt jelzik, hogy önálló kormányváltó erővé nem fognak válni. Nekik el kell dönteniük, hogy mit akarnak. Az Orbán-diktatúra pártján állnak, s akkor a Fidesz segédcsapataként önállóan indulnak, vagy a diktatúra lebontásában érdekeltek, s akkor be kell állni a demokratikus együttműködésbe.

7.   Mindkét választási eredmény – az újpesti és a veszprémi – megegyezett abban, hogy a két nagy politikai szövetség melletti, magukat fontosnak mondó pártoknak nincs komolyan vehető társadalmi támogatottsága. A hangzatos pénzlenyúló, zavarkeltő céllal induló szervezetek az 1%-os eredményt sem érik el. Ez azt is mutatja, hogy a szavazáson megjelent választópolgárokat nem sikerült összezavarni. Mára igazolódott, hogy a hangzatos nevek mögött nincs semmi.

8.   Az elmúlt időben felvetődött, hogy az Orbán-kormány elleni tüntetések kifulladtak. Ez az eredmény azt igazolja, hogy bár kevesebben mennek ki az utcára, amikor tétje van a megjelenésnek, azok, akik, ha tüntetni nem is mennek el, a szavazatukkal kifejezik véleményüket. A részvételi adat erre a bizonyíték. Míg korábban 20-30%-os volt az időközi választás alkalmával a részvétel, itt a 40%-ot is meghaladta.

Folyt. köv. Tapolca.

Folytatják

Orbán Viktor 2014-es választási programja egyetlen szóból állt: folytatjuk. Ezzel is nyert. Igaz, nem kétharmados volt a támogatottsága, még csak a választásra jogosultak fele sem támogatta, de még a szavazatukat leadott polgárok fele sem. Mégis kétharmadja van a parlamentben. Ebben áll a választási csalás lényege. De most nem erről akarok szólni.

A minap az egyik hetilapban megszólaltatták a Fidesz egyik háttérintézményének stratégiai igazgatóját. Ezt mondta.

„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.”

Fordítsuk le magyarra.

1.   A „polgári Magyarország” egy reklám-szlogen. Olyan mint a „Süssön Váncza sütőporral!” (Ezt akkor jól kitaláltuk. Hehe.)

2.   Mi, akik ezt a reklám-szlogent kitaláltuk, átvertünk mindenkit, még a jobboldali értelmiségieket is, azokat, akik e térfélen gondolkodnak. (Ugye, milyen jól kitaláltuk, hehe.)

3.   1998 és 2002 között az intézményesített lopás rendszerét igyekeztünk álcázni a „polgári Magyarország” szlogennel. Ez csak részben sikerült, 2002-ben buktunk. (Pedig milyen jól kitaláltuk, hehe.)

4.   Olyan, hogy „polgári Magyarország” nincs, az továbbra is csak egy blöff. (Értitek már pajtikáink, hehe?)

Van ennek folytatása is, bár erről a stratégiai igazgató nem beszél.

Amikor kiderült, hogy a „polgári Magyarország” blöff-fel akár bukni is lehet, előhúztak a politikai panoptikumból egy egykor már bevált szöveget.

Keresztény-nemzeti Magyarország.

Igen, a két világháború közötti jobboldal-szélsőjobboldal eszmerendszerét leporolták, és elkezdték nyomni ezerrel. Mindenfelé, Orbán csaknem minden alkalommal szóba hozta „keresztény gyökereinket”, a brüsszeli kócerájpolitikusokkal szemben a „szabadságszerető erős nemzetet”. Vazallusai terjesztették ezt a mételyt mindenfelé. Megjelent ez az alaptörvényben, az állampolgárság kiterjesztésében, a kultúrharcban, az oktatásban, a demográfiai folyamatok alakításában, a szexuális kisebbségek elleni fellépésben, az emlékezetpolitikában, a külpolitikában, újabban a gaz bevándorlók elleni háborúban. Minden napra jut egy-egy kormányzati megszólalás, ahol vagy a keresztény szellemiség sajátos értelmezése(!), vagy a nemzettudatra való hivatkozás az érvrendszer magja. Ha e két érv nem ráncigálható elő, akkor jön az „édes Erdély, itt vagyunk” édes-bús hivatkozás. Erre aztán minden magyar ember szemébe könny szökik.

A félreértések elkerülése végett mondom: nincs bajom egyik vallással sem. Akinek kell, legyen. Kereszténység, buddhizmus, nekem mindegy. Ha valakit ez boldogít, vagy csak elviselhetővé teszi hétköznapjait, kövesse a tanításokat. Ez az ő magánügye. 

Azzal sincs bajom, ha tiszteljük – tiszteljük! – történelmi múltunkat, ápoljuk nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat. Erre is szükség van. Mértékkel. Mert mi nem vagyunk jobbak – rosszabbak sem! – egyetlen más nemzetnél. Mondhatjuk, hogy a forgóajtón később megyünk be, és hamarabb jövünk ki. Ez jópofa, de ennyi, ettől még más nemzetek lányai-fiai nem kevesebbek nálunk.

Amiről itt szó van, az a politikai cinizmus. Orbánnak és a maffia-család tagjainak semmi nem számít, semmi sem szent. Vallás, világnézet, történelmi értékek, tisztességes meggyőződés, erkölcs, jog – ezek mind eszközök az emberek félrevezetésében, aminek végső célja a hatalom megszerzése, megtartása, a maffia-rendszer bedőlésének elkerülése.

S e rendszer működik.

A rezsicsökkentés dolgozó emberek érdekében vívott nemzeti szabadságharc az idegen multi-kapitalisták ellen, a kultúrharc a magyar kultúrnemzet küzdelme a kozmopolita liberalizmus értékmentessége ellen, segélyrendszer átalakítása, a közmunka bevezetése az adófizető magyar családok védelme a … dologtalan, élősködő romákkal szemben, Paks2 a nemzeti függetlenség jelképe, a hitoktatás, az erkölcstan bevezetése egy züllött, minden másságot elfogadó bal-lib világ elleni önvédelem, a Fidesz a nemzetére rárontó judeo-bolsevista baloldallal szembeni bástya – mindenhol megtaláljuk a keresztény-nemzeti ideológia elemeit.

Ebben az sem zavar senkit, hogy a kereszténység egy globális világ ideológiája volt annak idején, amit idegenek tűzzel-vassal terjesztettek a magyarság ősi hitvilágával szemben, s a Kárpát-medence a népeknek-nemzeteknek legalább annyira volt kohója hosszú évszázadokon át, mint a XIX. században az Amerikai Egyesült Államok. Mindkét jelenség visszavezethető István királyunk bölcsességéhez. Ő felismerte kora globalizációs ideológiájának jelentőségét – és a földművelő életmódra való áttérés fontosságát –, valamint a befogadó nemzetben rejlő erősséget. Még, ha sem a kereszténységet nem nevezte „globalizációs ideológiának”, sem más népek kárpát-medencei letelepítését szorgalmazva nem nevezet a magyarságot „befogadó nemzetnek”. Ez sem számít, ez is csak „emlékezetpolitikai” és kommunikációs probléma, s a megoldás kulcsa ott van a stratégiai igazgató kezében. Nem számít a politikai realitás, a terméket kell eladni. Pénz sem számít.

A hatalom mai urai a képünkbe röhögnek. Azt gondolják, a kétharmadra hivatkozva nekik mindent szabad.

Ez van. Ezt érdemeljük.

Tényleg ezt érdemeljük?

Darázsfészek

Belenyúlok a darázsfészekbe.

Ország Gyűlése Mozgalom, dr.Szabó Gábor, a Tuareg.

A Demokratikus Kerekasztal vasárnapi, harmadik megbeszélésén elfogadott egy szöveget, mely az elmúlt időszak rendőri akciói kapcsán a véleménynyilvánítás szabadságának fontosságát hangsúlyozza, az Alkotmánybíróság határozatára hivatkozva tiltakozik a békés demonstrálók indokolatlan rendőrségi vegzálása miatt. Ebben a szövegben a Tiszta Kezek Mozgalom elleni fellépés, a Szabadság téri tüntetőkkel szembeni atrocitások,  és mások szerepelnek példaként az Ország Gyűlése Mozgalom mellett.

Ezt a felsorolást a demokratikus oldal néhány szereplője nehezményezi, nem érti, hogy kerülhettek egy lapra a „tiszta” és a „tisztátlan” kezdeményezések.

Valamit én sem értek.

Azt, hogy egy szervezet, akció milyen politikai alapállású, a vállalt és hirdetett szövegek, valamint az azt megtestesítő személyek alapján viszonylag könnyen be lehet azonosítani. Az a kezdeményezés, amelyik az orbáni diktatúra ellen lép fel, ami a társadalmi igazságosságot képviseli, minden ember méltóságát hangsúlyozza, az ember és ember közötti megkülönböztetést nem fogadja el, az a demokratikus táborhoz tartozik, amelyik kezdeményezés az orbáni diktatúrát támogatja, a társadalmi igazságtalanság kiterjesztése mellett érvel, a maffia-család vagyonának gyarapodását szolgálja, az emberek közötti különbségre, a kirekesztésre építi politikáját, az a diktatúra táborába tartozik. Amihez Ferge Zsuzsa adja a nevét, az demokratikus, amihez Bayer Zsolt, az diktatúrapárti. (Elnézést kérek Ferge Zsuzsától, hogy nevét egy mondatban említettem Bayer Zsolttal.)

A világ értelmezésében lehetnek árnyalatnyi, vagy akár annál nagyobb eltérések is, de van egy határ, ami választóvonalat jelent a demokratikus-diktatórikus dimenzióban. Ez a határ világos, egyértelmű.

Itt jön az, amit nem értek.

Van egy kezdeményezés, amelyik azt mondja, Orbán egy diktátor, rendszere diktatúra, a kezdeményezés célja Orbán és a rendszerének eltakarítása. A kezdeményező nem nyeretlen kétéves a közéletben, látható volt itt is, ott is. Most ott van a kezdeményezés élén, határozott célja a rendszer eltakarítása, sokan követik őt, szervezet-félét alakított ki, él a modern politikai küzdelem modern eszközeivel, járatos a jogban, nem hagyja magát és szervezet-féléjét megfélemlíteni. Nézetei, küzdelmének eszközei vitát váltanak ki a demokratikus oldal szereplői között, személye is vitatott.

Vajon ő és kezdeményezése a demokratikus/diktatórikus határvonalon innen vagy azon túl van? Ki az, aki mindent elsöprő érvényű kinyilatkoztatással képes őt, és kezdeményezését a megfelelő helyre tenni? Vajon a megmondó emberek nem esnek stigmázó politikai ellenfeleik hibájába? Ki tudja eldönteni, hogy az Orbán-ellenes küzdelemben melyik eszköz, módszer a célravezető? Meg tudja-e mondani valaki, hogy egyik vagy másik eszköz, módszer alkalmatlan, fölösleges, netán a megfogalmazott célhoz képest ellenkező hatást vált ki? Jogosult-e bárki is arra, hogy egy diktatúra-ellenes kezdeményezést, szereplőit kirekessze a diktatúra elleni küzdelemből, a demokrata-táborból? Vajon aki megbélyegez, kirekeszt bárkit is a demokratikus oldal szereplői közül, ezzel a kirekesztő hozzáállással nem éppen a diktatúra híveit erősíti?

Nézzük konkrétabban.

Szabó Gábor, az OGYM kezdeményezője egykor az SZDSZ képviseletében politizált. Később a MIÉP-fióka, mára Fideszes-sé átváltozott Kocsis Máté szekértolója lett. A nyóckerben a rendpárti „jófiúk” vezetőjeként lecsapott oda is, ahová nem kellett volna. Ártatlan romákra, hajléktalanokra. Ma Kocsis elszánt ellenfele, pereskedik vele rendesen, meghirdette a diktatúra elleni kezdeményezését, a jogállam visszaállításának forgatókönyvét. Lehet zavarosnak értékelni ezt a forgatókönyvet, én sem hiszem, hogy ez a nyerő forgatókönyv, de egy biztos: Szabó Gábor nem az Orbán-rezsim további húsz éve mellett agitál, nem Orbán dicsőítésére szervez maga mellé mameluk-hadtestet, a szervezetépítéssel nem a Békemenet segédcsapatának létrehozása a célja, internetes bejegyzéseit az Orbán-maffiacsalád nem teszi ki az ablakba, vitái a hatalom intézményeivel a gyülekezési jog érvényesítéséről szólnak, az Orbán-rendszer meghaladása érdekében keresi az együttműködést a diktatúra-ellenes erőkkel. A határon innen van. Minden vitatható nézetével együtt. Még akkor is, ha személye is vita tárgya. Politikai szélhámos – mondják elszánt ellenfelei a demokrata táborban. Nem tudom. Én nem merek ilyen kategorikusan fogalmazni, és nem is az érdekel, évekkel korábban mit csinált, ha ma egyértelmű bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy ő és mozgalma, az emberek, akik követik, a diktatúra elszánt ellenfelei. Azt is állítom, hogy az Orbán-ellenes küzdelemben szükség van olyan emberekre is, akik sátrat állítanak, nevezzék akár sátrukat a Demokrácia Erődjének, s ha lebontják azt, újból felállítják, ha kell többször is nekirugaszkodnak a sátorállításnak.

S aki őt, Szabó Gábort kirekeszti, kirekeszti azokat is, akik kezdeményezését fontosnak tartják, s mennek a sátrakat őrizni, építeni. Ezt nem lehet megtenni. Mert, ha ma egyesek Szabó Gábort és az OGYM-et rekesztik ki a demokrata-táborból, holnap majd mások, akik azt gondolják, ők a felkentek megmondani, ki a demokrata, majd egy másik kezdeményezést rekesztenek ki, és a sor folytatódik tovább.

Orbán és a maffia-család tagjai pedig térdüket csapkodva röhögnek, miközben kortyolgatják konyakjukat.

Nagyon színes a diktatúra-ellenes tábor. Elfér, el kell férnie ebben Szabó Gábornak, az Ország Gyűlése Mozgalomnak is.

Ha nem, akkor most fejezzük be a tiltakozást, a tüntetéseket, a szervezkedést, alapértékeink vitáját, az új alkotmány szövegezését. Minek erre időt pocsékolni? Keressünk valami kellemes civil foglalatosságot, gyűjtsük például bélyeget, vagy kiránduljunk nagyokat a hegyekben, annak több haszna van.

Gondolkodjunk, demokrata barátaim.

Árnyékban

Az árnyékban szép lassan, de folyamatosan, határozottan sorvad - a jövő.

A magyar közoktatásról, felsőoktatásról, a szakképzésről és a felnőttképzésről van szó.

Külpolitikai válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő.

Amikor szomszédunkban nagyhatalmi érdekektől vezérelve furcsa háború zajlik ezernyi áldozattal, menekülő civilek tízezreivel, amikor a vallás nevében kirobbantott háborúban barbár mészárlás váltja a középkorra jellemző kínhalált eredményező „kivégzést”, amikor a világ legbefolyásosabb államfői sem találnak békés megoldást konfliktusokra, amikor a „magyar érdek” unortodox értelmezése nagyhatalmak ütközőzónájába kerül, akkor néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

A belpolitikai válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő.

Maffiaháború zajlik szemünk előtt, ahol a szembenálló felek egyike a miniszterelnök, vele szemben egykori kollégiumi szobatársa, két és fél évtizede az egyik legközvetlenebb munkatársa, akinek köszönheti, hogy ő ma a miniszterelnök. Neki, a milliárdos nagyvállalkozónak, az egyik legnagyobb magyar cégbirodalom urának „kurvára nem tetszik, amit a fiúk csinálnak”. Tüntetést tüntetés követ, az elmúlt évhez képest alapjaiban változott meg a társadalom viszonya a politikához, az emberek most veszik észre, hogy éveken keresztül orruknál fogva vezették őket. Amikor az ország pillanatnyi lázas állapotának kezelésére keresik jószándékú emberek a megoldást, akkor néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

A gazdasági válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő.               

A hivatalos megszólalások rózsaszín leple alatt egyre határozottabban láthatók a válság jelei. Nincs olyan gazdaságot bemutató adat, amiről, ha egy kicsit is alaposabban megnézik, ne derülne ki a turpisság, s amint a kozmetikázott adatokról lepereg a púder, szembetűnővé válik a válság-spirál jelenség. A kibontakozó válság viszonyai csak a kormányközeli maffiózóknak kedveznek. Cinkelt lapokkal játszva jutnak zsíros állami-önkormányzati megrendelésekhez, jutnak „törvényesen” állami-önkormányzati tulajdonhoz, nyerik el az állami- és Eu-támogatásokat. S ott, ahol a vállalkozót a vagyona megmentése foglalkoztatja, ahol a tulajdonviszonyok a maffiacsalád érdekeinek megfelelő újrarendezése a tét, néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

A szociális válság árnyékában senkit nem érdekel az oktatás ügye, a jövő.            

Soha nem látott szegénységről szólnak a statisztikák, s aki nem hisz a statisztikáknak, nézze meg a hosszan kígyózó sorokat ott, ahol meleg ételt osztanak jótékony emberek. Drámai a mélyszegénységben élők száma, s ennél csak az drámaibb – ha lehet fokozni a drámát -, hogy a gyermekszegénység növekedése nagyon sok helyen az országban mindennapos tapasztalat. Új jelensége a szociális válságnak, hogy az ma már nem csak a társadalmi munkamegosztás perifériáján élőket érinti, hanem a középosztály tagjait is, akik tartalékaikat felélték, s most szembesülnek a „megszorítás” személyes kényszerével. S ott, ahol a napi betevőre sem jut, ahol a mindennapi megélhetés biztosítása a fő kérdés, ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

Válság van. Ahol a romák fizikai megsemmisítését propagáló ember önkormányzati képviselőválasztást nyerhet, ahol istentisztelet keretében méltatják a sokszázezernyi magyar haláláért felelősséggel tartozó politikust, ahol a rasszizmust hivatalos politikája középpontjába állító párt lehet a második politikai erő, ott válság van, és ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

Hosszan lehetne sorolni a válság jelenségeit, jeleit. S e jelenségek árnyékában szép lassan, de folyamatosan, határozottan szakad le a magyar oktatásügy – iskolák, egyetemek – a világtól. Folyamatosan, határozottan távolodunk a fejlődés centrum-országaitól, a legfejlettebb gazdasági térségektől. A magyar gazdaság egyik versenyelőnye volt korábban a szakképzett munkaerő. Ez nem csak, sőt nem elsősorban a szakmunkásokat jelentette(!), hanem a  diplomás munkavállalókat. Ma se szakmunkás, se diplomás munkavállaló nincs kellő számban és minőségben. A közfoglalkoztatottak száma viszont egyre nő …    

Az iskola világának sorvadása mindannyiunkat érint. Azokat is, akik most iskolások - szüleikkel együtt -, azokat is, akik majd holnap lesznek iskolások - szüleikkel együtt -, s azokat is, aki azt remélik, az iskolából kikerülő emberek fogják megtermelni az ő nyugdíjukat.                                                         

A pedagógusok, oktatók sziszifuszi munkát végeznek. De ahol a rendszer rossz, ott az egyéni erőfeszítés csak pillanatnyilag, esetileg tudja a rendszerhibát korrigálni. Kilenc évfolyamos iskola? Ez is csak púder. A válság jele. Már az egykoron falanxként működött kormánypárt is válságban van. Ma a kormánypárti politikusok is nyíltan merik bírálni a tévútra vitt oktatási rendszert. Majd a főnökség gyorsan hárított. Mégsem. Igaz, hogy Európában csak Romániában és Bulgáriában van hozzánk hasonlóan nyolc évfolyamos általános iskola – meg is lehet nézni, a gazdasági fejlettségi rangsorban hol vannak -, de ez nem számít. A politikai érdek, a hatalom birtokosainak a hatalomba maradás pillanatnyi érdeke felülírja, háttérbe szorítja a szakmai érveket, a magyar társadalom egészének hosszú távú érdekét.

Ott, ahol a voluntarista centralizmus a társadalmi gyakorlat fő elve, ahol a válság az élet egyre több területén egyre nagyobb árnyékot vet, ott néhány blogoló szakemberen kívül senki mást nem érdekel, mi történik a magyar iskolák, egyetemek világában.

Pedig az iskola, az egyetem - a jövő. Most ez a jövő a szemünk láttára sorvad.

 

 

 

Alkoholmentes sör – illiberális demokrácia

Az alkoholmentes sör nem sör. A sör definíciójában benne van, hogy alkoholt tartalmaz. A sör egy alkoholtartalmú ital. Az olyan ital, amiben a sör készítéséhez is használt alapanyagok vannak – víz, komló, árpamaláta, antioxidáns, vitaminok, stb, -, de nem tartalmaz alkoholt, az sörízű üdítőital. Nem sör, csak sörszerű ivólé.

Ez a bejegyzés nem sörológiai tanulmány. Viszont az alkoholmentes sör példáján lehet megközelíteni az illiberális demokráciát. Ahogy az alkoholmentes sör nevével ellentétben nem sör, úgy az illiberális demokrácia nevével ellentétben nem demokrácia. Olyan rendszer, ami tartalmazza a demokráciák „alapanyagait”, annak lényege nélkül. Ez a rendszer nem demokrácia, csak demokráciaszerű társadalmi képződmény, a társadalmi gyakorlatnak a demokráciákra emlékeztető díszletei között megjelenő változata. Közkeletű szinonim kifejezéssel mondhatjuk azt is, hogy unortodox demokrácia. Ahogy a veszteség unortodox növekmény, a vereség unortodox győzelem, úgy ez a képződmény unortodox demokrácia. Még pontosabb, ha annak nevezzük, ami: diktatúra. Nem a véresebb, a puha – szoft, light, - fajtából. Ahol a látszatra még adnak. Nem sokat, de a tényleges gyakorlatot leplező paravánok, a durva keménységet lágyító eljárások, a pőre valóságot álcázó intézmények, a bábszínházi szerepek biztosítják a hivatkozást, itt kérem, demokrácia van. Az illiberális demokrácia a liberális-keresztény-szociáldemokrácia bábszínháza.

Ennek a „demokráciának” az elvi alapja a voluntarista centralizmus, megjelenési formája a Központ Akarat. A Központi Akarat az, ami minden döntés forrása, minden folyamatot szabályoz, minden ügyben eligazítást ad és egyben igazodási pontot jelent, ami mindennek a kezdete, lényege, és mindennek az értékelési alapját is jelenti. Az intézmények, az eljárások a bábszínházi figurák a Központi Akarat megjelenítői, közvetítői, megszemélyesítői.

Ahogy az alkoholmentes sörben van víz, komló, antioxidáns, vitaminok, egyéb, a sörben is megtalálható anyagok, úgy az illiberális demokráciában – puha diktatúrában – is megtalálhatóak a demokráciákra jellemző intézmények.

Van parlament, de működése a bábszínház giccses mellékhelysége, ahol a mameluk bábszínházi figuráknak az a dolguk, hogy a Központi Akaratot törvényi keretbe helyezzék. Akár törvénytelenség árán is.

Van alaptörvény, ami a legalapvetőbb jogokat tartalmazza olyan formán, ahogy azt a Központi Akarat értelmezi, melynek az a dolga, hogy megakadályozzon mindent, ami a Központi Akarat hatalmát veszélyeztetné.

Van Alkotmánybíróság, de hatásköre és személyi összetétele alapján mintha nem is lenne, az a dolga, hogy a Központi Akaratot az alkotmányosság pecsétjével lássa el.

Vannak itt fékek és ellensúlyok is – köztársasági elnök, bíróság, ügyészség, költségvetési tanács, érdekegyeztetési mechanizmus, stb. -, csak éppen sem a fékek, sem az ellensúlyok nem működnek funkciójuk szerint. Olyan emberek kezelik ezeket az alrendszereket, akik szándékosan működésképtelenné teszik a féket, fékeket, kiveszik a súlyokat a mérleg serpenyőjéből. Ezeknek az „alkatrészeknek” az a dolguk, hogy létükkel igazolni lehessen, ez a bábszínház demokrácia.

Van választási rendszer, vannak választások, de e rendszer a törvényesített választási csalás rendszere, mely alapján a választásoknak az a dolga, hogy időnként a Központi Akarat nép általi megerősítésének a látszatát produkálja.

Van nyilvánosság, közszolgálati és nem közszolgálati is. A közszolgálatinak az a dolga, hogy a Központi Akaratot népszerűsítse, a valóságot rózsaszín ködbe burkolja, a Központi Akarat céljait, eredményeit (?) rózsaszín papírba csomagolva, rózsaszín madzaggal átkötve, mint a Központi Akarat ajándékát nyújtsa át a kedves nézőnek, hallgatónak. A nem közszolgálati egy része önként és dalolva, nem parancsra, komoly közpénzzel támogatva - természetesen törvényes keretek között - szolgálja a Központi Akaratot, másik része az éhhalál határán lavírozva, a nézőkhöz, hallgatókhoz, olvasókhoz alig eljutva, maga is a bábszínház részeként próbálja bemutatni a bábszínházi kulisszatitkokat.

Az illiberális demokráciában van minden. Mint az alkoholmentes sörben. Csak ahogy ott éppen az alkohol hiányzik, amitől az az ital sör lehetne, itt a demokrácia hiányzik. 
A hatás tekintetében is kimutatható a hasonlóság. Az alkoholmentes sör azt az illúziót kelti, mintha igazi sört innánk. Az illiberális demokrácia, a demokrácia álruhájába bújtatott diktatúra is azt az illúziót kelti, mintha ott, ahol ezt a rendszert működtetik, tényleges, valóságos demokrácia lenne. Mindkét esetben egy illúzióval állunk szemben. Különbség a két jelenség között az, hogy az egyikről, az alkoholmentes sörről tudjuk, hogy a lényeg - az alkohol - hiányzik belőle, és senki nem akar az ellenkezőjéről meggyőzni bennünket. A másikról, az illiberális demokráciáról is tudjuk, hogy a lényeg - a demokrácia gyakorlata - hiányzik belőle, de erre vonatkozóan el akarják hitetni velünk, hogy az benne van. Hiába tapasztaljuk nap nap után az ellenkezőjét, pökhendi következetességgel hazudják a képünkbe: itt, nálunk a legteljesebb a demokrácia a világon. Az illiberális demokrácia. 

Ha ki akarunk lépni az illúzió csapdájából, helyesebben tesszük, ha a valósághamisító fogalom helyett nevén nevezzük ezt a jelenséget. 

Diktatúra.

Ilyen egyszerű.