Az alábbi írás eredeti változata november elején készült. Az események elsodorták a szöveget ... Elemei megjelentek itt-ott, de a teljes verzió már csak terjedelmi okok miatt sem jelenhetett meg a formális nyilvánosság keretein belül. Hagytam volna a a fiókban - nem ez az első szöveg, ami a fiókban maradt -, de Orbán Viktor karácsony előtt a nevelés-oktatás területén végbemenő változásokat "legnagyobb tett"-ként minősítette. Gondoltam, előveszem, kiteszem a második nyilvánosság adta felületre azt, hogyan látom én Orbán Viktor legnagyobb tettét.

Orbán Viktor oktatáspolitikájáról hat tételben

    1. tétel – Orbán oktatáspolitikája egy hatalomtechnikai manipuláció

Szándékosan nem a Fidesz oktatáspolitikáját választottam írásom címéül. A Fidesznek ugyanis nincs oktatáspolitikája. Orbán Viktornak van elképzelése arról, hogy hatalma hosszú távú megszilárdítása érdekében az iskolákkal mit kell tennie. Nem véletlen, hogy annak idején a köznevelési törvény kormány elé terjesztett változatát többször „visszatapsolta”. Nem mintha azt feltételeznénk, hogy olyan speciális szakmai felkészültséggel rendelkezik, mely alapján képes lenne tudományos alapossággal átlátni egy-egy oktatási kérdés összefüggését. Nem, ő hatalomtechnikai szempontból nézi ezt a szakmai területet is. Ugyanis azt, amit ma kormányzati oktatáspolitikának hívnak az nem más, mint egy hatalomtechnikai akció. A pedagógia a politika fogságába került. Nem először a magyar történelemben. Az elmúlt bő két évtized azt mutatta – gondoltuk -, hogy a fogságból a magyar pedagógia kiszabadult. Igaz, azt is gondoltuk sokan, a diktatúra, a diktatúrát idéző politikai viszonyok is végleg eltűntek a magyar közéletből. Tévedtünk. Orbán Viktornak küldetése van az élet minden területének átalakítására. Visszahozta diktatúrát, álruhában. Nem kivétel az oktatásügy sem. Hiába a szakmai viták, hiába az európai modernizációhoz illeszkedő magyar iskolák eredményei, hatalma megtartása érdekében Orbán alapjait is érintve, a diktatúrák világát idéző módon alakítatja át az oktatás teljes rendszerét.

    2. tétel – Orbán oktatáspolitikája a kötcsei tézisek gyakorlati megvalósítása

Orbán Viktor elképzelése az oktatásról része annak a társadalom minden szféráját érintő programnak, amit a kötcsei tézisek alapján visz végbe.  

A kötcsei tézisek fundamentuma, egyben az orbáni társadalom-átalakító tevékenység lényege saját hatalmának megszilárdítása, annak hosszú távú biztosítása. Ezt szolgálja a tulajdonviszonyok, valamint a tulajdonosi szerkezet és az elosztási viszonyok átrendezése, a politikai intézményrendszernek az orbáni hatalom megtartása érdekében való átalakítása – ez egyet jelentett a fékek és ellensúlyok köztársasági intézményrendszerének felszámolásával -, az új hatalmi struktúra személyi feltételrendszere biztosítása, a nyilvánosság monopolizálása, az élet minden területén feudális jellegű vazallusi hálózat kialakítása. Egykulcsos szja, magán-nyugdíjpénztár, KÖZGÉP, alkotmánybíróság, főügyész, médiatanács, alaptörvény, választási törvény, közigazgatás, új földesurak…   Az orbáni hatalmat biztosító politikai gyakorlat legélesebben az alkotmány átírásában és a választási törvényben ölt testet.

A kötcsei tézisek szerint kibontakozó program végrehajtásának eredményeként mára Magyarország egy pszeudo-köztársaság, egy látszat-demokrácia, korrupto-vazallokrácia lett, ahol a fideszes hatalmi tényezőktől – helyi politikai és gazdasági „kiskirályoktól” - való függés és kiszolgáltatottság, valamint az állampolgárok egzisztenciális ellehetetlenülése eredményeként a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a félelem a legáltalánosabb életérzés.

Az egypólusú társadalom kialakításának első szakasza a végéhez közeledik. „Azokkal az eszközökkel, társadalomszervezési módszerekkel és gondolatokkal, amivel eddig a világ vezető civilizációja és gazdasági ereje volt a mienk, már nem lehet tovább versenyképesnek lenni.” A következő felvonásban „egy új(?) politikai rendszer kigondolásának és fölépítésének” tanúi lehetünk …

    3. tétel – Orbán oktatáspolitikájának értékközpontjában saját hatalmának megőrzése áll

Az orbáni köznevelési rendszernek nincs koherens, érték-meghatározottságú alapja.

Ennek történelmi okai vannak.

Orbán és társai egy puha diktatúrában, annak kritikájaként hozták létre szervezetüket, a Fiatal Demokraták Szövetségét. Ekkor e párttá szerveződő fiatal demokraták a liberalizmus értékeit képviselték, következetesen. Szabadságjogok, többpárti parlamenti demokrácia, nyilvánosság, a vállalkozás szabadsága, korlátozott állami szerepvállalás az élet különböző területein, ahogy a nagykönyvben a liberalizmus definiálva van. S amikor ez Orbánnak nem jött be, amikor felismerte, hogy hatalmi tényező csak konzervatívként lehet, váltott. Ezt a folyamatot mára már sokan feldolgozták, ennek ma már jól dokumentált irodalma van. A folyamatból azonban külön ki kell emelni a történelmi keresztény egyházakkal, közülük is elsősorban a katolikusokkal való együttműködését.

Orbánnak – a Fidesznek – nem voltak vidéki szervezetei. Nevezték egykoron pártját „üzenetrögzítős pártnak” (copyright by Torgyán József) annak alapján, hogy vidéki szervezetei egy-egy telefonkészülékből és a hozzá tartozó üzenetrögzítőből álltak. A történelmi keresztény egyházak viszont minden településen, a legkisebb faluban is ott voltak és ott vannak. Az országos „lefedettség” és mozgósítási képesség érdekében be kellett darálni tehát a történelmi keresztény egyházak politikai szervezetét, a kereszténydemokrata pártot. Ez, láttuk, Orbánnak nem okozott gondot. Az egykoron „csuhások, térdre imához” parlamenti bekiabálással gúnyolódó Fidesz ma a keresztényi értékek legfőbb képviselője.

Mi köze ennek az oktatáspolitikához?

Minden tudományosan megalapozott oktatáspolitika filozófiai megalapozottságú. A nevelés-oktatás teleologikus, célvezérelt tevékenység. Tudnunk kell, mi az ember, mi a társadalom, mi e kettő viszonya, a múlt értékeit is figyelembe véve ma hogyan neveljük a jövőbeni boldogulás érdekében gyerekeinket, milyen társadalomban milyen embert képzelünk el. A gyerekekkel, munkájukkal, tevékenységükkel, cselekedeteikkel kapcsolatos mindennapi tevékenységünk, döntéseink, értékelésünk a jó-rossz, igaz-hamis, értékes-értéktelen dimenziójában csak akkor lehet eredményes, ha ezek az alapfogalmak tisztázottak.

Az orbáni oktatáspolitika nem ilyen mélyenszántóan érték-meghatározottságú. Egy nagyon egyszerű kérdésre épül: hogyan alakítható ki egy olyan közoktatási rendszer nevelési gyakorlattal – minden rendszerelemet ide értve -, mely az általa (OV) képviselt hatalmi rendszert szolgálja ki, eredményét tekintve az ő (OV) hatalmát erősíti. Ehhez vazallusai mindenféle ideológiai hókusz-pókuszt előrángatnak. Avítt, már a XIX. században is meghaladott filozófiai tételeket mantráznak, diktatúrákra jellemző közoktatás-irányítási gyakorlatot alakítanak ki, a neveléstudomány által rég elfelejtett gyakorlatot hoznak vissza, visszafordítják a magyar közoktatás fejlődését, az európai oktatásfejlesztési trendekkel ellentétes megoldásokat alkalmaznak.

    4. tétel – Orbán oktatáspolitikája a társadalom kisebbségének érdekét képviseli

Az orbáni oktatáspolitika úgy tünteti föl magát, mintha a magyar társadalom többségének érdekeit szolgálná. Ez egyszerűen nem igaz.

Nézzük.

Elsőként azt az állítást kell cáfolnunk, hogy ennek az oktatáspolitikának, köznevelési rendszernek a kialkítását a magyar társadalom kétharmada támogatja. A Fidesz a 2010-es választások alkalmával semmit nem mondott arról – se -, hogyan képzeli a magyar oktatás jövőjét. A választások alkalmával támogatottsága meghaladta az 50%-ot, de ez nem kétharmad! A magyar választási rendszer sajátossága, hogy az a párt, amelyik a választópolgároktól akár csak alig több mint 50 %-os támogatást kap, a parlamentben kétharmados mandátumarányhoz jut. Tehát se program nem volt, amit támogatni lehetett volna, se kétharmados társadalmi támogatottság nem volt, ma sincs.

Másodszor. Magyarország az Európai Unió része. Az Unióban az oktatás nem direkt, normatív módon szabályozott szakmai terület. Az évtizedek alatt viszont kialakult egy az unió általános gyakorlathoz igazodó együttműködés, ami a közösen kidolgozott oktatáspolitikai célok és a hozzá tartozó sikerkritériumok kidolgozását, és a célok tagországonkénti megvalósításának gyakorlatát, valamint ennek monitoringozását jelenti. Ennek a koordinációs rendszernek a célja az európai gazdasági térség fejlődésének, és ettől elválaszthatatlanul természetesen az európai polgárok jólétének biztosítása az oktatás révén is. Az Unió tízéves programok keretében, az uniós költségvetési tervezéshez igazítva fogalmazza meg szakmai ajánlásait. 2000-ben ez a lisszaboni program része volt, ma az „Oktatás és képzés 2020” címet viseli e dokumentum. Az orbáni oktatáspolitika enyhén szólva is nincs összhangban ezzel. Az Unió első stratégiai célkitűzése az egész életen át tartó tanulásról és társadalmi mobilitásról szól. Ezzel kell összevetni a 16 évre leszállított tankötelezettséget, a hároméves szakiskolai képzést, ahol a Nemzeti alaptanterv harmada (!) a követelmény tartalma, a Híd-programot, ami a képzés zsákutcája, a nemzetközi összehasonlításban is kirívóan szelektív iskolarendszert, a felsőoktatásban bevezetett tandíj-rendszert … Ez nem a társadalom többségének érdeke. Ez a társadalom szektásodását eredményező iskolarendszer semmilyen magyarázattal nem festhető át az életen át tartó tanulás és a társadalmi mobilitást elősegítő rendszerré. És akkor a roma társadalom oktatási-képzési problémájáról még egy szót se szóltunk. Példának talán ennyi is elég.

Harmadszor. Az orbáni szándék alapján kialakult tartalmi szabályozás – a tantervek rendszere – nem szolgálja a társadalom többségét. Az orbáni Nemzeti alaptanterv célja bevallottan a nemzeti középosztály megerősítése. A tehetősebb társadalmi csoportok az oktatási piacon megveszik mindazt, ami gyerekeik boldogulásához szükséges. A társadalom alsó része – ez egy egyre növekvő létszámú és arányú társadalmi csoport – sem anyagilag, sem az érdekérvényesítő képessége alapján nem képes, és a jövőben sem lesz képes megvenni azt a tudást, hozzá jutni ahhoz a tudáshoz, ami az érvényesüléshez, boldoguláshoz szükséges. Az erősen szelektív iskolarendszerben az adott korosztályok csak kisebb része – kb. harmada -  részesül abban a nevelésben-képzésben, ami a munkaerő-piacon, felnőtt korukban, hosszú távon is biztosítja számukra az érvényesülést. Mindez leglátványosabban a már említett szakiskolai képzésben jelenik meg, ahol a magyar társadalom közös kulturkincse alapjának tekintett Nemzeti alaptantervnek csak a harmada a kötelező tantervi anyag.

Negyedszer. Finanszírozás. Az, hogy egy hatalom milyen értékeket tart fontosnak, feketén-fehéren a finanszírozás alapján ítélhető meg. Természetesen a pénzügyeket illetően vannak kemény tényezők. Egy ország hadseregének, rendőrségének, egészségügyi ellátásának, közigazgatási rendszerének - és még lehetne sorolni a társadalmi alrendszereket -  finanszírozása nem szabadon alakítható. E rendszer, az egész államháztartás olyan, mint egy óriás-tanker. Nem lehet sem gyorsítani, sem lassítani, sem az haladási irányát megváltoztatni olyan módon, mint egy gyorsnaszádét. Lassan, kis korrekciókkal lehet mozgását változtatni. De ezek a kis mozgások, a kapitány utasításai az irányra, sebességre vonatkozóan fontosak! Nem mindegy, hogy az oktatásra szánt költségvetési források évente hogy változnak. Szinten maradnak, csökkennek, vagy éppen növekednek. S, ha azt lehet tapasztalni, hogy a források évek során egyre csökkennek, az oktatásra szánt pénz önmagában is, és más alrendszerekkel összehasonlításban is, az nem azt jelenti, hogy a hatalom értékrendjében az oktatás fontos helyen áll. Hanem éppen fordítva. Ez akkor is igaz, ha éppen válság van. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a focira fordítják a közpénzt, tízmilliárdokat, vagy az oktatásra. Nem mindegy, hogy egy új oktatásirányítási rendszer kiépítésre fordítják a közpénzt, százmilliárdokat, vagy a pedagógusok munkájának anyagi elismerésére, ennek töredékét. S az egészen biztosan állítható, hogy a magyar foci a társadalom kisebb részének fontos, még ha ez egy nagyon hangos kisebbség is, mint a magyar közoktatás-köznevelés.

    5. tétel – Orbán oktatáspolitikája a két világháború közötti időt hozza vissza

Az orbáni szándékot a pedagógus-vazallusok egy keresztény-nemzeti oktatáspolitikai bugyorba csomagolják.

Ez egyfelől logikus. Orbán ideálképe a két világháború közötti Magyarország, ahol a Kormányzó Úr évtizedekig volt a hatalom birtokosa. Akkor, adott történelmi-nemzetközi körülmények között meghatározott tartalma volt a „keresztény-nemzeti” fogalomnak. Antiszemitizmust – zsidóellenességet – jelentett és a magyar nemzeti felsőbbrendűség hirdetését, a trianoni békekötés utáni irredentizmus szolgálatát. Kornis Gyula, a korszak egyik legnevesebb művelődéspolitikusa 1921-ben, a neveléspolitika aktuális feladatairól szólva ezt így fogalmazta meg: "Az első /feladat/ régi: a nemzeti érzés pozitív ápolása. … Iskoláink tantervében minden nemzeti tárgynak csak egy tengely körül kell forognia: az integer Magyarország körül. … Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját . … A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen. …A második feladattal a legszorosabban összefügg a harmadik: a nemzet intelligenciájának visszamagyarosítása, mondhatnánk eljudaizálódásával szembeni hungarizálása. … Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." 

Ebből a kottából játszik - kicsit más hangszereléssel – ma az orbáni oktatáspolitika zenekara. Az internacionalizmus baloldali találmány, és ettől már csak azért is meg kell védeni az országot, mert a baloldal, mit Orbántól tudjuk, genetikailag úgy van kódolva, hogy amikor teheti, ráront nemzetére. A liberalizmusról, amelyik pedig egy nemzetietlen kozmopolita ideológia, amelyik a drogot szabadítja rá az ifjúságra, nem is beszélve. Az „integer Magyarország” ma úgy jelenik meg, hogy „a kormányzat nem adta föl a Kárpát-medencei felelősségéhez tapadó gondolatait. …”, továbbá, a magyar kormány nem adja fel az „államhatáron túl terjeszkedő felelősséget”.  Az oktatás orbáni centralizálásának egyik következménye pedig az, hogy „a magyar oktatási kormányzat abban a helyzetben van, hogy felelős megállapodásokat tud kötni magyar nyelvű intézményeket működtető határon túli szervezetekkel, területekkel, intézményekkel és vezetőkkel abból a szempontból, hogy hogyan hangoljuk össze a határon túli oktatási rendszert a határon belüli magyar oktatási rendszerrel”. A horizonton pedig ott a modern irredentizmus délibábja, mely szerint „a Kárpát-medencei magyarságot egy összehangolt oktatási rendszer, egy összehangolt egészségügyi-ellátási rendszer, egy összehangolt közigazgatási rendszer, és egy összehangolt gazdasági rendszer fogja össze”.

A nemzetépítés sajátosan kapcsolódik össze a vallásos szellemiséggel. Ez a „vallásból átvett, nem feltétlenül hit alapú, de a vallásból átvett, mondjuk, a Tízparancsolat szellemében megfogalmazódó tradicionális értékeket jelenti”. Más szövegekben, elsősorban közoktatásért felelős államtitkár asszony megfogalmazásaiban nyíltan a keresztény vallás iskolai térhódításának támogatása jelenik meg. Ez köszön vissza a felekezeti iskolák finanszírozásában is, aminek eredményeként – különösen a középfokon – jelentősen megnőtt az egyházi iskolák abszolút száma és ezzel együtt az arányuk is az oktatási rendszerben. És ez köszön vissza a Wass Albert-Nyírő József-Tormai Cecil része-e a magyar kulturális kánonnak vagy sem vitában. A kötelező hitoktatásról, és a nem történelmi keresztény egyházak oktatási területről, jogi-finanszírozási eszközökkel történő kiszorításáról már nem is beszélve.

Miért van szükség erre az oktatásügy keresztény-nemzeti bugyolálására? 

Mert ez az oktatáspolitika pőrén, hatalomtechnikai eszközként nem adható el. Kereszttel és nemzeti lobogóval csomagolva viszont jól értékesíthető árú. Mert ki az, aki szót merne emelni az első évezredforduló idején a kor globalizációs ideológiája, az idegenből a Kárpát-medencébe importált, idegenek által erőszakkal terjesztett eszmerendszer ellen, ki az, aki szót merne emelni a szent haza kulturális értékeinek terjesztésével szemben? Skandalum, abcúg az ilyen nemzetellenes hazaárulóval! – skandálja a siserahad.

A XXI. században, a multipoláris-multikulturális világban a keresztény-nemzeti bugyor még akkor is abszurd, ha mi fél-ázsiai származékok vagyunk.

6. tétel - Orbáni oktatáspolitika modernizáció ellenes

Hosszú évezredeken keresztül a tanítók tudták, a gyerekeknek milyen tudásra, milyen ismeretekre van szükségük. Az életmód kultúrája – a javak termelése és az ehhez kapcsolódó tudás, a tudás a világról, a szokások - generációkon keresztül nem változott. Ma alapvetően más a helyzet. Egy generáción belül is olyan változások tanúi lehetünk, aminek a megértése, feldolgozása csaknem meghaladja az ember képességeit. Nem véletlen, hogy ma a felvilágosodással ellentétes folyamatot figyelhetünk meg. A világról hihetetlenül sokat tudunk, és ez nagyon sok embernél a misztikum, az irracionalizmus, ezotéria felé fordulást hozza maga után. Ez még önmagában nem lenne baj, de a tudás felgyorsult kopása, avulása a termelésben is tapasztalható. Ma a legfontosabb tudás az egész életen át tartó tanulás tudása. Azokat a képességeket, kompetenciákat kell az intézményes nevelés keretében fejleszteni, amelyek alkalmassá teszik az embert arra, hogy évek, évtizedek múltán is el tudjon sajátítani új technikákat, technológiát, a dinamikusan változó világ minden lényeges kérdésében napra készen el tudjon igazodni.

Az orbáni oktatáspolitika nem ezt szolgálja. Lehet, szándéka szerint nem antimodernizációs, de eredményében, következményében az. És ez a lényeg.

Ennek néhány eleméről már korábban esett szó. A tankötelezettség korhatárának leszállítása, a szelektáló iskolarendszer, az osztályozás visszahozása a kisiskolásoknál, a kompetencia alapú nevelés-oktatás Eu-finanszírozta programjainak leállítása, a szakképzés átalakítása, az egyetemi oktatásban a tandíj bevezetése, a bolognai rendszerrel való tudatos szembefordulás, az uniformizált követelmények ismételt megjelenése az iskolák munkájában, a pedagógusok munkájának központosított értékelése az életpálya-modellben, az államosítás és a tankerületi igazgatás, … Az oktatási rendszernek szinte nincs olyan eleme, amire azt lehetne mondani, hogy az modern lenne. Ebben az értelemben a rendszer koherensen antimodernizációs. Az orbáni oktatáspolitika első vazallusa október 5-i, pedagógusoknak címzett levelében azzal kérkedik(?), hogy intézkedései  „a fejlettnek mondott Nyugat általános tendenciáival mennek szembe.”

Végül

Az elmúlt időben sokan fogalmaztak meg kritikai észrevételeket az orbáni oktatáspolitikáról. Ki a blogban szedi szét szakmai érvek alapján a különböző dokumentumokat, ki szakmai szervezeti állásfoglalást szerkeszt, ki – ha van erre lehetősége – a nyilvánosság fórumain érvel, vannak, akik szervezett keretben mondják el következetes álláspontjukat, szakmai szervezetek, szakszervezetek kiáltják pusztába szavaikat. Van-e értelme, haszna e kritikáknak? - fogalmazódik meg bennem is a kérdés. Mert a úthenger megy, úgy tűnik megállíthatatlanul.

Van. Nem zártam fiókba én sem véleményemet. Sokféle képpen kell elmondani, hogy baj van. Még ha ma ezt kevesen hallják meg.  

Nem lehetünk néma cinkosok.

Ez a hét az egyetemistáké-főiskolásoké, és a gimnazistáké volt.
Tegnap éjszaka (december 19-én), a középiskolások télirózsás demonstrációja után a Szalay utcában várták előállított társaikat. A hét, az ottani élmények hatására született ez a néhány sor. Városi folklór, ahogy egy értő szakember mondta.

Télirózsás forradalom

 Kedves Viktor, Kedves Rózsa,

amit az utcán láttok, az nem móka,

nekünk nem kell a diktatóra,

azt szeretnénk, legyen szabad az iskóla.

2012 december, Magyarország 

Second hand alkotmány,

second hand parlament,

second hand a kormány.

 First class ifjúság,

Lesz még itt köztársaság,

Nem hagyjuk, Magyarország.

Kész átverés

Nem csitulnak a hullámok. A hallgatók, pontosítsunk, a kormány hallgatói keretszámokra vonatkozó döntésében érintettek – középiskolás diákok, hallgatók, tanárok, oktatók, intézményvezetők, szülők - felháborodása nem csitul.

Persze, a kormány, maga Orbán Viktor tesz is azért, hogy ne csökkenjen a feszültség.

Nézzük.

Most egy pillanatra tekintsünk el a szombati bejelentése tartalmától. Erre majd később térünk vissza. Az eljárásról van szó.

A diákok – középiskolások, egyetemisták-főiskolások – megfogalmazták követeléseiket, és azt kérték, Orbán Viktor ezt beszélje meg velük. Abból indulhattak ki, hogy nem volt még olyan régen, amikor egy borostás fiatalember a hatalommal szemben megfogalmazta követeléseit, és azt kérte az akkori hatalom képviselőitől, hogy ők e követeléseket hallgassák meg. Nem tették. Nem telt el sok idő, és az a hatalom megbukott. Más időket élünk. Bár időnként olyan érzése van az embernek, hogy ez a másság, csak a dátumban jelenik meg. A rendszer alapvető jellemzői a puha diktatúrát idézik …

Az egykor volt fiatal, egykor volt demokrata nem ült le a diákokkal. Ahogy a lapokban írják, biodíszletekkel vette körül magát, és a romkocsmai beszélgetést követően bejelentette a tutit. Elég legyen most annyi e döntés tartalmáról, hogy az nagyjából ellentéte mindannak, amit eddig ő maga is, az illetékes minisztere államtitkárostul képviselt. Határozottságát, gyors reagálást azzal nyomatékosította, hogy megbízta az illetékes minisztert – szombaton -, hogy a szerdai kormányülésre hozza a felsőoktatás működését alapvetően meghatározó kész dokumentumot.

Ennyi.

Kutatások? Számítások? Koncepciók? Szakmai viták? Egyeztetések? Hatástanulmányok? Szakmai-képviseleti szervezetekkel való konzultáció? Semmi.

Ez nem a többpárti parlamenti-képviseleti demokráciákra jellemző eljárás, nem egy a szakértelmet fontosnak tartó kormány gyakorlata, nem egy a társadalmi partnereket komolyan vevő kormányfő magatartása, nem egy az emberek véleményére, a többségi véleményre adó politikus eljárása, nem egy szilárd értékrenddel rendelkező ember véleménye, nem egy, a harmonikusan működő társadalom víziójával rendelkező államférfi megoldása.

Nekünk, félázsiai származékoknak, akiknek a torkán egyszer már eredményesen letuszkolt egy ennél a durvább, eljárásában felháborítóbb hallgatói keretszám-módosítást, a nyugdíjpénztári vagyon elkobzásáról, és az emberek egyes csoportjai elleni többi durva támadásról, ami az alapvető életviszonyokat rengette meg, nem beszélve, gondolta, ez is, így is jó.

Nem jó.

S most nézzük a tartalmat, a szombati bejelentés, majd az ennek nyomán hirtelen a parlament elé terjesztett törvény-módosítás tartalmát.

Nem fogom részletesen elemezni. Megtették, és megteszik ezt azok a kollégák, akik ehhez jobban értenek. Például Radó Péter, Nahalka István. A következtetésük lényege az alábbiakban foglalható össze.

1. A 2013. évi költségvetésben a felsőoktatásra nincs több pénz, és a gazdasági helyzet értékelése, a prognózisok alapján nem is várható, hogy több pénz jut. Azt a keveset - kevesebbet, mint 2012-ben – lehet a felsőoktatásra fordítani, amit a törvény tartalmaz. S, ha az e soron tervezett bevételek – tandíj – nem folynak be, ha valahová e kevésből, a felsőoktatásra szánt keretből többet kell tenni, akkor valahová, a felsőoktatáson belül (!) nem jut. (Radó Péter, lásd hvg.hu)
2. A felvételi rendszer orbáni változtatása nyomán készült jogi szabályozása azt eredményezi, hogy a felsőoktatásba – egyetemekre, főiskolákra – való bejutás olyan módon történik, mint 1990 előtt, a kádári diktatúra végstádiuma idején, csak attól egy kicsit most rosszabb a helyzet, rontottak azon a gyakorlaton. (Nahalka István, a HAT levelezésben közre adott gyors-elemzése alapján.)

A végén ugyanaz jön ki, mint amit az elején terveztek, csak más módszerekkel. Elvonások a felsőoktatásban, hallgatói keretszámok szűkítése, a tudásmonopólium gazdasági státuszhoz kötése, a társadalmi helyzetük szerint hátrányban lévő társadalmi csoportok gyerekeinek kirekesztése a felsőfokú tanulmányokból. Köszönjük.

A sajtóban megjelent hírek szerint a sikertelen, inkább taszító, mint vonzó, a fiatal emberek röghözkötését eredményező tandíjat, amit egy az egyén számára gazdasági szempontból kedvezőnek látszó árúval, a diákhitellel próbáltak biztosítani, át kívánják nevezni.

Ez a tipikus fideszes válasz a problémára. Nevezzük át a problémát, és akkor megszűnik. Hallgatói költségtámogatás? Állami képzési kölcsön? Állami diákhitel? Nevezzék bárhogy is, amit a hallgatónak (családjának) fizetni kell a tanulás lehetőségéért, az tandíj. S, ha kölcsönből fizeti valaki a tandíjat, akkor adóságba veri magát, amit egyszer vissza kell fizetni. Vagy már ma önként korlátozza jövőjét, ha nem akarja, vagy úgy véli, nem fogja tudni visszafizetni a kölcsönt, és állami szolgálatba áll.

Itt tartunk.

A kormány veszi elő a cipollai bugyorból a trükköket. De úgy néz ki, a közönség egyre kevésbé vevő a bűvésztrükkökre.

Gyerekeink észrevették, hogy őket most hülyének nézik, át akarják verni.

Mi, szülők sem most jöttünk a falvédőről. Amíg rólunk volt szó, összeszorítottuk a fogunkat … Most viszont a gyerekeinkről van szó. És nincs az a szülő, aki a gyerekeiért ne mozdulna.  

Ott, a Szalay utcában, a Kossuth téren, ezt kellene megérteni.

  

A rendszerrel van baj – ezt nem érti Orbán

Sokakat meglepett a középiskolás diákok tiltakozása. Engem is. Még akkor is, ha voltak jelek, amik mutatták, a középiskolásokkal nem lehet mindent megtenni.

Idén februárban már egyszer a kormány durván beavatkozott a középiskolások sorsába, a felsőoktatási intézmények működésébe. Már az érintettek kezében volt a felsőfokú tanulmányokra vonatkozó kiadvány. Intézményekkel, képzéssekkel, keretszámokkal, mindennel. A kormány teljesen váratlanul döntést hozott a korábban megállapított keretszámok módosításáról. Éppen olyan megalapozatlan, éppen olyan előkészítetlen, következményeit tekintve éppen olyan átgondolatlan, eljárását tekintve éppen úgy nélkülözte az egyeztetéseket, mint a mostani kormánydöntés. Akkor, februárban a Hallgatói Hálózat hirdetett demonstrációt. Az ELTE lágymányosi épületétől ment a demonstráló csapat a Corvinus egyetemhez, ahol egy nagygyűlés keretében hangzottak el beszédek … Voltak ott egyetemisták, középiskolások, oktatók, a közoktatásban dolgozó pedagógusok. Ezt követően vonultak a gyűlés résztvevői az Egyetem térre, és a jogi karon tanteremfoglalásra, spontán gyűlésre, fórumra került sor.

Emlékezetes reakciót fogalmazott meg az ÁJTK HÖOK. Tiltakoztak hallgatótársaik akciója miatt … No comment.

Nagyjából ennyi. Ezt követően mintha kifújt volna a tiltakozás.

Csak a közoktatásban dolgozó pedagógusok, a HAT keretében folytatták küzdelmüket, vagy inkább csak küszködtek a kormányzati úthenger mindent eltaposó haladását látva.

Azért közben történt egy és más.

Az állam által átvett megyei középiskolák igazgatóit elkezdték lecserélni. A legnagyobb visszhangot a szigetszentmiklósi Batthyányi esete váltotta ki. Tanárok, diákok, szülők fogtak össze a nyilvánvaló politikai hátterű személyi döntés ügyében. Még az egykor a MIÉP listáján a megyei közgyűlésbe került alapító igazgató is éles szavakkal ítélte el a Fideszes nyomulást.

A nyár elején a budapesti József Attila Gimnázium esete kapott nagyobb sajtónyilvánosságot. Itt is a szigetszentmiklósihoz hasonló helyzet alakult ki. A pedagógusok, a diákok, a szülők együttesen, erőteljes léptek fel, és ez meghátrálásra késztette a kerületi önkormányzatot. Nem úgy Zuglóban. Itt is döntő támogatást tudott maga mögött az iskolát eredményesen igazgató pedagógus, aki folytatásra pályázott. A Papcsák-önkormányzat első körben nem döntött. Nem akarták az igazgatót, ezért inkább megfúrták magát az eljárást. A nyár közepén vették újra elő a vezetői pályázat ügyét. Szülők, diákok, pedagógusok tiltakoztak, tüntettek, de visszhang nélküli és eredménytelen volt akciójuk. A megbecsült igazgató tanárként sem maradhatott az iskolában, kiutálta az új „vezető”. A videó-megosztó portál egyik gyors sikert befutott anyaga volt az a néhány perces felvétel, amikor a telekis diákok feketébe öltözve tiltakoztak iskolájuk udvarán …

Az új tanév mozaikjait próbáljuk meg összerakni.

Nézzük a legfontosabbakat.

Az események augusztusban kezdődtek.

A nyár végén a miniszterelnök egy gazdasági konferencián arra figyelmeztet, nehogy valamilyen más típusú rendszert kelljen bevezetni … Azóta is rágják ezt a csontot a politológusok, ez vajon a parlamentáris demokráciához, a piacgazdasághoz, a jogállamhoz képest mit jelent.

Szeptemberben megkezdődött a köznevelési törvény végrehajtása. És folytatódott a vita, vajon minden a helyén van a januári államosításhoz? Vajon a következő évi működési költségek rendelkezésre állnak? Vajon az a pedagógiai munka, aminek feltételeit az önkormányzatok biztosították, ott folytatódhat-e január 1. után, ahol azt decemberben az iskolákban abba hagyják? Nem tudott erre választ adni senki. Viszont a NAT alapján az egységes kerettanterv nem készült el időre …

Október 15-ig az egyetemeken be kellett fizetni az első félévi tandíjat. Ami nincs, aminek létét a kormány következetesen tagadja. Azzal érvelnek, diákhitel2 van. Nem érdekli őket, hogy a várakozáshoz képest nagyon kevesen éltek ezzel. Mert nem akarták aláírni a „röghöz kötést” jelentő szerződést. A miniszterelnök egy szakmai fórumon elmondja vízióját: a felsőoktatásnak önfenntartó rendszerként kell működnie.

Majd jött a Rózsa Sándor Terv, az Orbán-Matolcsy megszorító csomag. Kiderül, nincs pénz a közoktatásban dolgozó pedagógusok jövő szeptemberi munkaidő-növekedésének bérkompenzációjára. A mézesmadzagról hirtelen eltűnt a méz. A pedagógusok hirtelen rádöbbentek, hogy a kormány nagy ívű reformja számukra nem bérnövekedést fog jelenteni - még, ha nominálisan erre számítottak is -, hanem a túlórák, helyettesítések munkaidőbe való beépülése komoly bércsökkenést eredményez. A szakszervezetek sztrájk-készültséget jelentenek be.

Az újabb megszorító csomagok részeként az egyetemek-főiskolák törvény szerint járó költségvetési támogatásából hét milliárd forintot „zárolnak”. Ez az intézmények egyhavi működési költsége, amit „ki kell gazdálkodni”…És a költségvetés vitájában kiderül, 2013-ban tovább csökken az intézmények támogatása. Ehhez kapcsolódott a Bach-huszárok vezénylése, a kormánymegbízottak megjelenésének terve az egyetemeken. Ez az egyetemi autonómia durva megsértését jelenti.

A közoktatás átszervezéseként újonnan felállított intézet igazgatója is jelzi, a jövő évi költségvetés tervezete az általános- és középiskolák működése tekintetében komoly nagyságrendű hiányt mutat. Úgy, hogy ekkor még nem ismert, az önkormányzatok milyen nagyságrendben vállalják az iskolák rezsiköltségeinek fizetését.

A parlamentben szakszervezeti kezdeményezést felkarolva az ellenzéki pártok indítványára az oktatás kérdéséről vitanapot tartanak. Itt a miniszterelnök maga is úgy fogalmaz, nincs tandíj, az csak az emútnyócévben volt.  Ezt követően kormánydöntésként jelentik be, hogy a következő tanévben mindösszesen tízezer államilag támogatott hallgató kezdheti meg tanulmányait a felsőoktatási intézményekben. Megismétlődik az év eleji helyzet. A középiskolások kétéves munkája egy pillanat alatt semmivé – csaknem semmivé – vált. A fizetős tanulást nagyon sokan nem tudják vállalni.

Az oktatási szektor szereplői részéről komoly szakmai kifogások fogalmazódnak meg. Minden területen.

A kormány, a kormányzati szereplők által megfogalmazott ígéretek rendre semmissé válnak. Minden területen.

A jövő év egyik nagy költségvetési vesztese az oktatási szektor. Minden területen.

Minden egyeztetés nélkül, még a korábbi formális „egyeztetéseket” is mellőzve születnek a közeli és a távolabbi jövőt meghatározó döntések. Minden területen.

A közoktatás is, a felsőoktatási is a működőképtelenség határáig jutott.

A szakszervezetek sztrájkbizottságot alakítottak, megkezdődött a tárgyalás a kormánnyal. Látszott már a tárgyalások kezdetekor, hogy a kormány képviselői húzzák az időt, arra számítanak, jön a karácsony, újév, az iskolákban a félév végi munka, a felsőoktatásban vizsgaidőszak, kifárad a tiltakozás.

A hallgatók viszont megmozdultak. A Hallgatói Hálózat tüntetést hirdetett. A HÖOK vezetői is megérezték, a kormány a hallgatókat, a jövendő hallgatókat, egyetemeket-főiskolákat ellehetetlenítő döntéseihez nem asszisztálhatnak. Az intézmények vezetői, a rektorok is megszólaltak, s a maguk kifinomult stílusában, de határozottan tiltakoztak. A középiskolás diákoknál is betelt a pohár. Budapesten, Pécset, az országban sok helyen középiskolákban tiltakozó akciókra került sor. A HÖOK Műegyetemi rendezvényén egy színpadon szerepelt hallgató – HaHa-s és HÖOK-os! -, oktató, rektor közoktatási és felsőoktatási szakszervezeti vezető, középiskolás diák. És ott volt mellettük a humán szféra képviselője. Akit, akiket sokkolt a kormány kultúrpolitikája. Csak három dolgot említek, a független színházak anyagi ellehetetlenítését, a Magyar Művészeti Akadémia nyomulását, a Nemzeti Színház döntés előtt lefutott vezetői pályázatát.

Orbán Viktort megérintette a tiltakozás. Úgy tűnt, az úthengert befékezte és megfordította. Egy hétvégi, hallgatókkal folytatott kocsmai beszélgetést követően az eddigi felsőoktatási keretszámokat illetően, videó-üzenetben a páli fordulathoz hasonló bejelentést tett. Az úthenger dübörög tovább, csak egy tartályt kidobott, az, ahogy az út mentén a népek akarják, maradjon ott nekik.

A hallgatók, diákok válaszoltak neki. Felhívták a figyelmét arra, hogy nem értette meg a hallgatók-diákok-oktatók-pedagógusok-szülők üzenetét.

Nekik nem a rendszer egy elemével van bajuk, hanem a rendszerrel.

Itt tartunk.

Hétfőn az érintettek a minisztérium előtt, a Szalay utcában gyülekeznek.

Ps. Nem gondolom, hogy ez egy teljes körű elemzés lenne. Az idő szorítása, az érintettség miatt nem is lehet az. Talán a kronológia sem pontos. Mégis, remélem a mozaik elemeit – ha nem is mindet - sikerült úgy kirakni, hogy abból kirajzolódik a kép.

A net-generáció ugyanazt csinálja, csak éppen másként

Nekem, és minden bevándorlónak van mit tanulnunk.
Íme a hallgatók videóüzenetben megfogalmazptt válasza OV videóüzenetére.

http://www.youtube.com/watch?v=CDkkvNXj2Ik

A válasz második részét hétfőn, a Szalay utcában, a Humán Platform demonstrációján fogják elmondani.

Minden hatalmat bármi áron

Orbán Viktor a brüsszeli csúcson egy interjúban mosolyogva jelezte, hogy a hétvégére megoldja(!) a héten nagy visszhangot, tüntetéseket kiváltó felsőoktatási reform ügyét.

Mai hír, hogy a miniszterelnök egy budapesti romkocsmában találkozott néhány fiatallal – egyetemistákkal, középiskolásokkal -, majd bejelentette a megoldást.

Most tekintsünk el egy pillanatra a döntés tartalmától. Hogy a 240 pontot elérő fiatalok ingyenes tanulása jó-e vagy sem, azt más ügyekkel összefüggésben kell vizsgálni. Például azzal, hogy ez a megoldás segíti-e a reális pályaválasztást, vagy azt, milyen hatással van ez az intézményfinanszírozásra, az egyetemek-főiskolák működésére. E kérdéseket  alaposan körbe kell járni. Nem arról van szó, hogy most hirtelen elbizonytalanodtam volna, mit is mondjak akkor, amikor – látszólag – az történik, amiért sokan, én is küzdöttünk.

Mert nem az történik.

Akkor most mi van?

Egy olyan súlyú kérdést, a magyar társadalom jövőjének egyik központi ügyét, a felsőoktatás ügyét, ennek részeként(!) a továbbtanulás lehetőségének kérdését nem lehet egy kocsmai beszélgetés után egy embernek eldöntenie. Ebben a – nem túlzás – nemzeti sorskérdésben szakértői kutatások, elemzések alapján kell a döntési alternatívákat kidolgozni, a döntési alternatívák pro és kontra érveit összerakni, a hatásokat tudományos módszerek alkalmazásával prognosztizálni, az egész rendszer tervezett mozgását, mozgatását összhangba kell hozni gazdasági trendekkel, társadalmi folyamatokkal. És persze az egész egy értékválasztás mentén kell, hogy egységes rendszert alkosson. A felsőoktatás, mint részlegesen autonóm alrendszer önmagában is, a közoktatással együtt is, és minden más társadalmi alrendszerrel együtt is. Természetesen erre a helyzetre is igaz a szervezetfejlesztési szakirodalom alaptétele – hogy ne mondjunk azt, egy reform sikere -, hogy csak abban az esetben lesz eredmény egy változtatási szándékból, ha az bírja az érintettek és érdekeltek támogatását. És még annál is nagyobb támogatással bír. Minőségi és mennyiségi többség is kell a sikerhez. Ez a támogatás csak társadalmi párbeszéddel, egyeztetésekkel teremthető meg. Nagyon sok egyeztetéssel, nagyon sok munkával, a különböző érdekek összehangolásával. Hogy a rendszer átlátható, kiszámítható, fenntartható legyen.

Ehhez képest az elmúlt heti események hatása alatt ma kiállt a miniszterelnök, és megmondta a tutit. S ez saját korábbi szándéka, saját kormánya döntése (?), saját minisztere, államtitkára érveihez képest mindennek az ellenkezőjét jelenti.

Szerdán fogadta el a parlament a 2013. évi költségvetést, benne a felsőoktatás finanszírozását is. Ez mára kuka. Ha a kormánypárt hozza a formáját, újabb világcsúcsot javíthatnak. Még 2012-ben, elfogadását követően egy héten belül – gyorsított eljárásban - módosíthatják a 2013. évi költségvetést. Vagy a két ünnep között dolgozva. Mint a közoktatási intézmények vezetői, akik az államosítás tervszerű programja alapján töltik a két ünnep közötti napokat intézményeikben.

Ott vagyunk, ami az eljárást illeti, ahol eddig voltunk. Semmi nem változott. Sőt, a miniszterelnök szombati munkanapja, bejelentése megerősítette azt, ami eddig is aggodalomra adott okot.  Szakmailag megalapozatlan, hatásait tekintve bizonytalan, a pillanatnyi érdekeinek, leginkább a 2014. évi választási eredménynek, szavazat-maximalizálási szándéknak alárendelt, előkészítetlen, egyszemélyes döntés, mely a társadalmi egyeztetést teljesen mellőzi. A miniszterelnököt nyilván nem érdekli, mit egyeztetett minisztere, államtitkára a rektorokkal, szakszervezetekkel, másokkal. Őt az érdekli, a 2014. évi választás alkalmával az urnáknál megjelenő aktív szavazó tömegeket maga ellen hangolja, vagy maga mellé állítja. S ennek érdekében az eddigi álláspontjához képest 180 fokos fordulatra is kész. Ez az újabb fordulat azokat, akik Orbánt ismerik, nem lepik meg. Minden hatalmat bármi áron! – ez az az „érték”, ami megjelenik a szombati fordulatban.

Hogy ennek mi lesz a következménye?

Az Orbánt, a 2014. évi választás kimenetét kivéve, nem érdekli.

Mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket.

Kedves Olvasó! Ez a szöveg a Népszabadság 2012. december 14-i számában jelent meg (12. old.). A nol.hu-n még nincs fenn, nem tudom beszerkesztik-e. Sokan kerestek azzal, hogy hol olvashatják az interneten. Azt gondoltam így a legegyszerűbb.

Ki a hülye?

Vagy minket néznek teljesen hülyének, vagy ők azok – hétfő délután az ELTE campusán e szavakkal kommentálta az EMMI közleményét az a fiatalember, aki felolvasta a szöveget.

A fiatal egyetemista tömören fogalmazta meg a kormány-társadalom viszony dilemmáját.

Azt jó okkal feltételezhetjük, hogy a kormány környékén nem mindenki schmittelte szakdolgozatát. Még akkor is jogos a feltételezés, ha időnként egy-egy kormánytag olyan kijelentést tesz, amitől az illető egykor volt tanárai legszívesebben letagadnák, hogy őt valaha is ismerték volna. És, ha ez igaz, már mint az, hogy a kormány tagjai nem hülyék, akkor a kormány minket néz teljesen  hülyének.

Nem sorolom az elmúlt két év minden napjának minden történetét. Sokan és sokat írtak erről itt, más lapokban, az interneten, blogokban. Amiért az egyetemi történet szót érdemel, az az események sorában egy apróság, de talán minden korábbihoz képest a legkiálltóbb pofátlanság. Nincs tandíj – mantrázzák bele a képünkbe. Miközben október 15-ig kellett a hallgatóknak befizetni azt a pénzt, a tanulás díját, aminek fejében folytathatják tanulmányaikat, ami a vizsgára bocsátás feltétele. Akkor ez a pénz micsoda?

És hogyan kell értelmezni az egyetemi autonómiát, ha a legfelsőbb döntéshozó fórumainak nyakába a Ferenc József-i abszolutizmus Bach-huszárait idéző adminisztrátorokat ültetik?

Hogyan kell értelmezni az önfenntartó egyetemet? Vajon az mekkora terhet fog jelenteni a hallgatóknak, családjuknak? Vajon hány évig kell majd azoknak a hallgatóknak nyögni az eladósodás terhét, akik diákhitelt vállalnak? Vajon hány középiskolás diák fogja inkább a bécsi, berlini egyetemeket választani? Vajon hány minősített oktató fog vendégtanárságot vállalni a világ bármely pontján inkább, csak hogy elfelejtse, mit jelent a „szénszünet”? Vajon képes lesz-e valaki akár csak megbecsülni, hány tehetséges diák fog az egyetemi tanulmányok helyett a londoni vendéglők konyhájában mosogatást vállalni?

Vajon mit gondol magában Orbán Viktor, amikor meglátja a 2008-as népszavazási plakátot? Azt ne feltételezzük, hogy röhög, milyen jól átvert mindannyiunkat.

Pedig átvert. Nem kicsit, nagyon.

Miért mindez? Úgy tűnik, Orbán Viktornak a közoktatást – benne a szakoktatást - és a felsőoktatást érintő döntései részei egy hatalomtechnikai manipulációnak, amiben az oktatáspolitika ugyan úgy hatalma megszilárdítását szolgálja, mint szinte minden intézkedése az egykulcsos szja-tól a választási eljárási törvényig. A kötcsei tézisek alapján eldöntötte, mi a teendő, és akaratát a bolsevikokat is megszégyenítő módon kényszeríti rá – a valóságra. Ez jelenik meg a tulajdonviszonyok, a tulajdonosi szerkezet és az elosztási viszonyok átrendezésében, a politika intézményrendszerének az átalakításában, az új hatalmi struktúra személyi feltételrendszerének biztosításában, a nyilvánosság monopolizálásában, az élet minden területén a feudális jellegű vazallusi hálózat kialakításában. Természetesen ez jelenik meg - némi áttételezéssel - a közoktatási rendszer és a felsőoktatás átalakításában is. Államosítás, centralizáció, a nevelő-oktató munka politikai-ideológiai indoktrinációja, a tartalmi követelmények uniformizálása, a gebinbe kiadott szakképzés, a lelkiismereti és vallásszabadságot sértő hitoktatás bevezetése, a felsőoktatási intézmények működésének a finanszírozás eszközével történő ellehetetlenítése, egyetemi autonómia korlátozásának kísérlete, a nemtandíj bevezetése, a felvételi keretszámok irracionális átrendezése – hosszú a lista. Látnunk kell azonban, az oktatás nem lóg ki a társadalom-átalakító akarat köréből, az oktatáspolitikai voluntarizmus része egy diktatórikus vonásokat mutató, szemünk előtt formálódó rendszernek.

Orbán munkássága eredményes. Mára Magyarország egy korrupto-vazallokrácia lett, ahol a fideszes hatalmi tényezőktől való függés és kiszolgáltatottság, valamint az állampolgárok egzisztenciális ellehetetlenülése, ennek alapján a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a félelem a legáltalánosabb életérzés. Vazallusai munkássága eredményeként a közoktatás a káosz peremére jutott – azt csak a pedagógusok áldozatvállalása menti meg a teljes összeomlástól -, a felsőoktatás is a működésképtelenség határára érkezett.

Az egyetemistákat mindeddig ez nem érdekelte. Sokkal, de sokkal többen voltak a Zöld Pardon bezárásakor szervezett tüntetésen, mint idén februárban, az e tanévi hallgatói keretszámokra vonatkozó felháborítóan igazságtalan döntés elleni tiltakozáskor. Igaz, akkor nyárutó volt, februárban meg esett a havas eső.

Most viszont a hallgatókat megcsapta a diktatúra szele. A szakmailag előkészítetlen és indokolhatatlan, a társadalmi egyeztetést legcsekélyebb elemét is nélkülöző, nagyon sok embernek életre szóló hátrányt jelentő, az egyetemeknek működésképtelenséget eredményező, sem az egyes emberek boldogulását, sem a társadalmi modernizáció érdekeit nem szolgáló, arrogánsan bejelentett, pökhendien indokolt, a voluntarizmus minden jellemzőjét magán viselő döntés kiverte a hallgatóknál a biztosítékot.

Meg a rektoroknál. Akiknek eddig is főtt a fejük, hogyan oldják meg a korábban bejelentett „zárolást”, s most szembesültek a cipollai trükkel. A kormány gazdaságilag ellehetetlenítette az egyetemeket, majd kimondja, hogy a rektorok az egyetemi praktikák alapján kerülnek intézményeik élére, alkalmatlanok a megoldhatatlan helyzet megoldására, ezért kell egy kormánymegbízott oda. Meg az egyetemi oktatóknál. Akiknek eddig is főtt a fejük, hogyan szervezzék a vizsgaidőszakot. S most szembesültek azzal, hogy a jövőben az ő állásuk éppúgy veszélyben van, mint a gazdaságilag ellehetetlenült gyulai vagy kaposvári húsüzemek henteseié.

Meg a középiskolai tanároknál. Akik az előző évihez hasonlóan most ismét szembesültek azzal, hogy tanítványaik két évvel ez előtti fakultációs – a felvételi pontszámokat gyarapító érettségire felkészítő – döntése, és közös munkájuk értelmetlenné vált. Miközben nem tudják, mi lesz iskolájuk sorsa az államosítást követően.

Meg az érettségi előtt álló középiskolásoknál. Akik mostanáig bíztak abban, a felnőttek nekik jót akarnak, s most azt látják, hogy a tündérvilágban élő politikusok porig rombolták elképzeléseiket.

Meg szüleiknél. Akik, már most is lázasan számolgatnak a hónap második felében, hogy legyen pénz mindenre, s nem kellett számológépet igénybe venniük, hogy kiszámolják, újabb havi tízezreket jelentő megtakarítás a tandíjra nem fér bele a családi költségvetésbe.

Összejöttek a dolgok. A képzőművészeket pofonként érte az MMA kormányzati stafírozása – 2,5 mrd forint, Vigadó, Műcsarnok, a világ életében mellőzött Fekete György demokrácia-felfogásáról most nem beszélünk -, a pedagógusok sztrájkot fontolgatnak, mert a mézesmadzagról hirtelen eltűnt a méz – az életpálya-modell részeként ígért bérnövekedés bizonytalan időre elnapolva -, az előadóművészek nem kapják meg a törvényben garantált támogatást, a könyveseket a kormány a többszáz milliós kánon-sorozata sokkolta – az éppen aktuális hatalomért lánglelkűen küzdő Kerényi egyéb, költséges hadjáratáról  most nem beszélünk -, a szociális szakmát a kormány érzéketlensége, a legrászorultabb embereket a szó szoros értelmében életveszélyes helyzetbe sodró szűkmarkúsága dühíti, az egészségügy belerokkan az átszervezésbe … Minden sor végén pedig ott van az a magyar állampolgár, aki csak nézi, hogy minden, ami eddig volt és úgy-ahogy, de működött, most egyszer csak nem működik. A különböző szakmák képviselői mindenhol ugyanazt tapasztalják: a kormány szakmailag előkészítetlen, hatástanulmányokat nélkülöző, egyeztetések nélküli, értékeket, embereknek értelmes tevékenységet biztosító közösségeket romboló-pusztító, egy diktatórikus világot körvonalazó döntéseket hoz a diktatúrák világát idéző módon, egy pillanat alatt, váratlanul.

Ezt, a diktatúra szelét érezték meg az egyetemi-főiskolai hallgatók.  .

Hétfőn a fiatalok az egyetemi eseményeket követően elindultak, s Budapest utcáin vonulva a parlament elé mentek. Mint amikor az oroszlánkölykök próbálgatják erejüket.

Akkor most kezdjük elölről, és gondoljuk végig még egyszer: ki a hülye?

Fábry Béla

pedagógus

Kedves Olvasó! Köszöntöm blogomon.
Én amolyan bevándorló vagyok. Az internet világában. Azért bevándorlóként is igyekszem otthonra lelni ebben a dzsungelben. Nem könnyű.
Irígykedve figyeltem barátaimat, ismerőseimet, akik nálam fényévnyivel előrébb és otthonosan jártak, járnak ebben a világban. Egy régi kedves barátom vett rá, és egyben segített is, hogy ez a blog létre jöjjön. Nem gondolom, hogy itt falrengető dolgokat fogok kidobolni, elmondani. Ez az eszköz egy lehetőség arra, hogy ebben a turbulens világban elmondjam azt, amit fontosnak tartok, ami bánt, aminek örülök. S, ha ez mások számára, az Ön számára, kedves Olvasó élményt ad, megérte a fáradozás.
Plebejus pedagógus politikus - ezt néhány mondatban értelmeznem kell. Plebejus - ez arra utal, honnan jöttem, hová megyek. Pedagógus - ez szakmám, hivatásom, életem egyik nagyon fontos szelete. Politikus - mint minden értelmiségi. A szónak nem hétköznapi értelmezése szerint - a politikai intézményrendszerben hivatásszerűen (fizetésért) dolgozó ember - hanem tágabb értelmezés szerint olyan ember, aki a közösség ügyeivel foglakozik.
Egyszer - régen - egy újságíró azt kérte, röviden fogalmazzam meg, ki is vagyok. Ezt a definíciót adtam magamról, és hozzá tettem, aki nem csak megérteni akarja a világot, de tenni is akar azért, hogy megváltozzon. Ezt a fordulatot egy nagyon bölcs XIX. századi filozófus egyik híres tézise alapján vonatkoztattam magamra. Egy közösségi oldalon arra a kérdésre, mivel foglalkozom, amikor dolgozok, ezt azzal egészítettem ki, hogy küzdök azokért, akik nem tudnak küzdeni önmagukért.
Patetikusan hangzik? Lehet. A gyakorlatban ez nagyon sok hétköznapi dolgokat jelent. Most, ezzel a bloggal arra teszek kísérletet, hogy az internetes nyilvánosság lehetőségével élve szóljak a közösség ügyeihez.
Köszönöm, hogy figyelmet fordít blogomra.
Üdvözlettel:
Fábry Béla