Minden hatalmat bármi áron

Orbán Viktor a brüsszeli csúcson egy interjúban mosolyogva jelezte, hogy a hétvégére megoldja(!) a héten nagy visszhangot, tüntetéseket kiváltó felsőoktatási reform ügyét.

Mai hír, hogy a miniszterelnök egy budapesti romkocsmában találkozott néhány fiatallal – egyetemistákkal, középiskolásokkal -, majd bejelentette a megoldást.

Most tekintsünk el egy pillanatra a döntés tartalmától. Hogy a 240 pontot elérő fiatalok ingyenes tanulása jó-e vagy sem, azt más ügyekkel összefüggésben kell vizsgálni. Például azzal, hogy ez a megoldás segíti-e a reális pályaválasztást, vagy azt, milyen hatással van ez az intézményfinanszírozásra, az egyetemek-főiskolák működésére. E kérdéseket  alaposan körbe kell járni. Nem arról van szó, hogy most hirtelen elbizonytalanodtam volna, mit is mondjak akkor, amikor – látszólag – az történik, amiért sokan, én is küzdöttünk.

Mert nem az történik.

Akkor most mi van?

Egy olyan súlyú kérdést, a magyar társadalom jövőjének egyik központi ügyét, a felsőoktatás ügyét, ennek részeként(!) a továbbtanulás lehetőségének kérdését nem lehet egy kocsmai beszélgetés után egy embernek eldöntenie. Ebben a – nem túlzás – nemzeti sorskérdésben szakértői kutatások, elemzések alapján kell a döntési alternatívákat kidolgozni, a döntési alternatívák pro és kontra érveit összerakni, a hatásokat tudományos módszerek alkalmazásával prognosztizálni, az egész rendszer tervezett mozgását, mozgatását összhangba kell hozni gazdasági trendekkel, társadalmi folyamatokkal. És persze az egész egy értékválasztás mentén kell, hogy egységes rendszert alkosson. A felsőoktatás, mint részlegesen autonóm alrendszer önmagában is, a közoktatással együtt is, és minden más társadalmi alrendszerrel együtt is. Természetesen erre a helyzetre is igaz a szervezetfejlesztési szakirodalom alaptétele – hogy ne mondjunk azt, egy reform sikere -, hogy csak abban az esetben lesz eredmény egy változtatási szándékból, ha az bírja az érintettek és érdekeltek támogatását. És még annál is nagyobb támogatással bír. Minőségi és mennyiségi többség is kell a sikerhez. Ez a támogatás csak társadalmi párbeszéddel, egyeztetésekkel teremthető meg. Nagyon sok egyeztetéssel, nagyon sok munkával, a különböző érdekek összehangolásával. Hogy a rendszer átlátható, kiszámítható, fenntartható legyen.

Ehhez képest az elmúlt heti események hatása alatt ma kiállt a miniszterelnök, és megmondta a tutit. S ez saját korábbi szándéka, saját kormánya döntése (?), saját minisztere, államtitkára érveihez képest mindennek az ellenkezőjét jelenti.

Szerdán fogadta el a parlament a 2013. évi költségvetést, benne a felsőoktatás finanszírozását is. Ez mára kuka. Ha a kormánypárt hozza a formáját, újabb világcsúcsot javíthatnak. Még 2012-ben, elfogadását követően egy héten belül – gyorsított eljárásban - módosíthatják a 2013. évi költségvetést. Vagy a két ünnep között dolgozva. Mint a közoktatási intézmények vezetői, akik az államosítás tervszerű programja alapján töltik a két ünnep közötti napokat intézményeikben.

Ott vagyunk, ami az eljárást illeti, ahol eddig voltunk. Semmi nem változott. Sőt, a miniszterelnök szombati munkanapja, bejelentése megerősítette azt, ami eddig is aggodalomra adott okot.  Szakmailag megalapozatlan, hatásait tekintve bizonytalan, a pillanatnyi érdekeinek, leginkább a 2014. évi választási eredménynek, szavazat-maximalizálási szándéknak alárendelt, előkészítetlen, egyszemélyes döntés, mely a társadalmi egyeztetést teljesen mellőzi. A miniszterelnököt nyilván nem érdekli, mit egyeztetett minisztere, államtitkára a rektorokkal, szakszervezetekkel, másokkal. Őt az érdekli, a 2014. évi választás alkalmával az urnáknál megjelenő aktív szavazó tömegeket maga ellen hangolja, vagy maga mellé állítja. S ennek érdekében az eddigi álláspontjához képest 180 fokos fordulatra is kész. Ez az újabb fordulat azokat, akik Orbánt ismerik, nem lepik meg. Minden hatalmat bármi áron! – ez az az „érték”, ami megjelenik a szombati fordulatban.

Hogy ennek mi lesz a következménye?

Az Orbánt, a 2014. évi választás kimenetét kivéve, nem érdekli.

Mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket.