A vallásszabadságnak annyi (meg egy bambi)

Lelkes tankerületi vezetők utasítására a semmit-sem-tehető iskolaigazgatók készítik elő a következő tanévet. Na, nem minden apró-cseprő elemét. De azt, hogy a gyerekeknek a megfelelő osztályokban hittant vagy etikát fognak tanítani, tudni akarják. Megkeresik hát a szülőket, ugyan nyilatkozzanak, mit kívánnak.

Az a válasz-variációk között nem szerepel, hogy pokolba az egész hittan-oktatást!

Akik abban a hitben - TUDATBAN – éltek, hogy Magyarország, ha nem is köztársaság, de tiszteletben tartja a lelkiismereti- és vallásszabadságot, mert ez van beleírva az alaptörvénybe, azok tévedtek. Azt feltételezték sokan, nagyon sokan, hogy nem jöhet vissza az a diktatúrákra jellemző idő, amikor valakinek – bárkinek – meg kellene vallani, milyen felekezet híve, hívő-e egyáltalán. Akár közvetlenül, akár közvetett módon. Tévedtek. És az sem lehetséges – diktatúrákat kivéve -, hogy bármilyen állami nyilvántartásban bármilyen módon szerepeljen, ki milyen felekezet elkötelezettje. Ők is tévedtek. A bizonyítványban, iskolai anyakönyvekben életre szólóan benne lesz. Azt meg – gondolom – végképp nem feltételezte senki, hogy a vallási leköteleződést egy olyan papíron kell megvallani, amit bárki, aki közel van ehhez a papírhalmazhoz, mondjuk egy a hatalom által kinevezett hű vazallus-igazgató, bármikor bármire fel tud használni. Ők is tévedtek.

Ez az egész úgy erkölcstelen, ahogy van.  Mi több. Az Alaptörvénybe (ez amolyan alkotmány-féle, az ország polgárainak, beleértve a hatalom birtokosainak jogait és kötelezettségeit tartalmazó jogi dokumentum), az Európai Unió írott (jogi) és íratlan (erkölcsi) szabályaiba ütközik.

És legfőképpen a mi keresztény elkötelezettségűnek tartó kormányunk XVI. Benedek 2012. évi körlevelének intelmét hagyja figyelmen kívül.

Részlet a pápai körlevélből[1].

" A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.

  Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”[2] Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.

  Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.

  Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.  

  Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.

  Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politika, mint a közjó szolgálatának képét.

  Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.

  A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!"

Továbbá …

"Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük."

… és …

"… meg vagyok róla győződve, hogy ők (a fiatalok), a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak."

Ha nem szentségtörés, ez utóbbi kapcsán egyetértésemet fejezem ki. Úgy legyen.

---

[1] Kiemelések: plebejus-pedagógus. A teljes pápai körlevél az alábbi linken keresztül érhető el. http://www.origo.hu/itthon/20120102-papai-korlevelet-kuldott-az-iskolaigazgatoknak-hoffmann-rozsa.html)

[2]  XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.