Csapda

Csapdába kerültek a pedagógus szakszervezetek.  Hogy besétáltak a csapdába, vagy maguk lavírozták bele magukat, ennek most nincs jelentősége.

A közoktatás gyökeres átalakításáról van szó.

Azt a szakszervezetek is pontosan tudják, meg is fogalmazták, hogy a kormány a közoktatási rendszer átalakítása címén saját hatalma hosszú távú megszilárdításán, a polgárok ideológiai átnevelésén, a két világháború közötti időket idéző mélységesen igazságtalan, az egyenlőtlenségeket konzerváló társadalmi viszonyok kialakításán fáradozik. Azt is tudják, az a köznevelési rendszer, ami kialakulni látszik, nem szolgálja a társadalmi modernizációt és hosszú távon az egész magyar társadalom fogja kárát látni.  Mind a PSZ, mind a PDSZ vezetői a sajtóban megjelenő nyilatkozataikban ezt a véleményüket markánsan meg is fogalmazták. Ez a vélemény jelent meg azokban a követelésekben is, melyeket – másik két, az oktatásban érintett szakszervezettel együtt – a kormánnyal való tárgyalás alapjaként hoztak nyilvánosságra. Állítsa le a kormány az előkészítetlen, kaotikus helyzetet teremtő államosítást, kezdődjön el a köznevelési rendszer átalakításának felülvizsgálata – fogalmaztak a szakszervezetek. Erre rímelt a hallgatók december végén megfogalmazott követelésének első pontja is. Ők nem csak a felsőoktatás, hanem a közoktatás reformjának újragondolását is követelik.

A kormány képviselői leültek a tárgyalóasztalhoz, és szép lassan elkezdték építgetni a csapdát. 

Néhány, a munkavállalók szempontjából fontos követelésnek engedni látszanak. Nem kell az összes államosított iskolában az összes igazgatónak újra pályáznia állását. Szép. Olyan ügyben engedtek, aminek a végrehajtása lehetetlen feladatot jelentett. Úgy sem tudjuk megcsinálni, akkor ne is csináljuk, állítsuk viszont be úgy, hogy a szakszervezetek követelésének engedtünk, mert mi milyen megegyezés pártiak vagyunk … Rendben, legyen a kötelező óraszám – a munkaidőnek az a része, amit a közvetlenül a gyerekekkel való foglalkozással kell eltölteni – huszonkét óra. Úgy sem tudjuk átvinni a huszonhat órás szándékunkat, mert ez azonnal húszezer pedagógus elbocsátását jelentené, ne is csináljuk meg, mert ez igazolná az elmúlt évben nyilvánosságra került titkos kormányzati tanulmány adatait, és ez a szavazatmaximálási szándékot is nagyban rontaná, állítsuk viszont be úgy, hogy a szakszervezetek követelésének engedtünk, mert mi milyen megegyezés pártiak vagyunk …  Azonnali húsz százalék bértábla-korrekciót a közszférában nem tudunk megvalósítani, ahogy ezt a szakszervezetek követelték, de meg tudunk ígérni ennél nagyobb béremelést az életpálya-modell bevezetése eredményeként. Majd, valamikor, ha lesz rá fedezet. Mert most nincs. Ígérni viszont tudunk. És egyébként is, ha majd lesz ebből a modellből valami, nem kell a szakvizsgázott pedagógusoknak nulláról indulni, ők egyből a magasabb szakmai- és bérkategóriába kerülnek. Az ígéret nem kerül semmibe – ígértünk már, és nem jött be, na bumm, mi történt, semmi -, viszont azt igazolni tudjuk, hogy mi milyen megegyezés pártiak vagyunk …

S miközben a rendszer apró, bár el nem hanyagolható elemeiről tárgyalnak, a szakszervezetek nem veszik észre, hogy az apró elemek követelésével és elfogadásával részeivé válnak a rendszernek, az apró engedmények elfogadása egyben azt is jelenti, hogy elfogadják az egész rendszert! Abban a pillanatban, ahogy aláírják a megállapodást, a kormány, ahogy eddig is tette, azzal fogja telekürtölni az országot, hogy lám a szakszervezetek elfogadták a köznevelési rendszer átalakítását, és ezzel is igazolják, hogy a kormány milyen megegyezés párti. Ráadásul, ahogy most látszik, ezzel a szakszervezetek közé is éket lehet verni. Az egyik következetesen kiáll a rendszer átalakításának leállítása, felülvizsgálata mellett, a másik elfogadva részeredményeket, legitimálja a velejéig igazságtalan és össztársadalmi értelemben is káros átalakítást.

Közben a pedagógusok közösségei, akik ma már a zsebükön is érzik, mit jelent az államosítás, megszólaltak. A budapesti Szilágyi Gimnázium tiltakozó kezdeményezéséhez további iskolák nevelőtestületei csatlakoznak. A Gimnáziumok Országos Szövetsége is tiltakozik. Ez azért figyelemre méltó, mert ennek a szervezetnek az elnöke az Országos Köznevelési Tanács elnöke is egyben. És a tiltakozás nem arról szól, hogy nincs WC-papír a tanári WC-ben, hanem arról, hogy a kormány politikai számításból, előre megfontolt szándékkal szétzúzza azt a nemzeti kincset, amit magyar közoktatásnak nevezünk.

A szakszervezetek ezen a ponton válaszút elé érkeznek. Legitimálják a társadalmi igazságtalanságot néhány apró – bár említsük meg most is, nem elhanyagolható - engedmény fejében, vagy következetesen kiállnak egy korszerű, a modernizációt, a társadalmi igazságosságot képviselő oktatási rendszer kialakítása mellett. El kell döntenie a szakszervezeteknek, hogy mi a fontos számukra: az elfogadhatatlan rendszer keretei között tagjaik elfogadható helyzete, vagy egy elfogadható rendszer melletti kiállás, azon az áron is, hogy ez átmenetileg a pedagógusok számára nehezebb helyzetet teremt. Nem könnyíti a szakszervezetek helyzetét, hogy döntésük kihat a társadalom egészére: gyerekek, szülők, a szakképzés kapcsán a munka világa is érintett, közvetlenül és közvetett módon is a rendszer átalakításában, legitimálásában. Az is kérdés, vajon a szakszervezetek erősítik az elmúlt év utolsó hónapjában kibontakozott, és az utcán is megjelent jogos elégedetlenséget, vagy gyengítik. És ebben a kérdésben nem lehet pávatáncot járni: a szakszervetek ott vannak a műegyetemi tiltakozás után létrejött, széleskörű együttműködést megjelenítő felsőoktatási érdekegyeztető fórumban. Most, a kormánnyal való tárgyalás eredményeként ki fog derülni, hogy elfogadják és képviselik-e a hallgatók követeléseit, annak különösen a közoktatást is magában foglaló első pontját, vagy feladják a saját maguk által is hirdetett, a rendszer egészével kapcsolatos bírálatukat.

Nem könnyű a csapdából kikászálódni. Különösen akkor nem, ha a pedagógusok, az egyetemek-főiskolák hallgatói, oktatói, a szülők, a társadalmi igazságtalanságot a bőrükön érző emberek milliói nézik, figyelik ezt a mutatványt. Vizsgáznak a pedagógus szakszervezetek. Mi most nem tudunk mást tenni, várjuk az eredményt. Azt viszont tudjuk, hogy sokan vagyunk, egyre többen, akik a küzdelmet egy humanista-demokratikus oktatási rendszer kialakítása érdekében nem adjuk fel. 
Eddig együtt álltunk ki ország-világ elé a szakszervezetekkel kritikánkkal, javaslatainkkal. 

Várjuk a holnapot.