Alvilági alkotmányosság

Egy esemény margójára

Matolcsy Nemzeti Bank élére történt kinevezésével ledőlt a magyar parlamenti demokrácia utolsó bástyája is. Sokan reménykedtek, az alkotmánybíróság még áll, s lám, legutóbbi döntései – az alaptörvény un. átmeneti rendelkezéseiről – bizonyítják, hogy van remény a totális diktatúra korlátozására.

Nincs.

A cövek-hatalom (Fidesz) tesz róla, hogy az alaptörvény minden lényeges kérdésben eligazítsa az alkotmánybíróságot úgy, hogy korábbi döntéseikre való hivatkozással se zavarják Orbán szép új világát, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Hiába a hazai felszólalások, hiába az európai figyelemfelhívások, hiába a művelt és demokratikus világ észrevétele, Orbán az úthengert gyorsító fokozatba kapcsolja. A mai (2013. 03. 10.)  hírek szerint hétfőn (2013. 03. 11.) az országgyűlés megszavazza az alaptörvény negyedik módosítását. Kész, itt a vége. Magyarország megszűnt szabad ország lenni. Orbán a diktatúra ketrecébe zárt mindannyiunkat, és a ketrec-lakat kulcsa ott van nála. Ő ott röhög a ketrecajtó előtt, egyik keze szokása szerint zsebében, másik keze ujjain pörgeti a kulcskarikát. Ezzel a módosítással befejezte annak a rendszernek a kiépítését, mely minden körülmény közepette biztosítja számára a 2014. évi parlamenti választás megnyerését. (Ezt a rendszert majd egy későbbi bejegyzésben megpróbálom részleteiben is bemutatni. Most nem ez a fontos.)

Az alaptörvény módosítására való figyelem felhívásának volt egy a 80-as évek végi Orbánt és társait idéző, látványos eleme. Néhány elszánt fiatal a Fidesz pártszékházához ment – nem ahhoz, aminek az eladása a rendszerváltás óta máig az egyik legrejtélyesebb történet, hanem a Lendvay utcában lévő irodához -, és ott tettek egy kísérletet arra, hogy felhívják a figyelmet a joggal való visszaélés példátlan esetére.

Senki nem számított arra, ami ott történt. Jönnek a rendőrök és intézkednek – nagyjából erre lehetett számítani. Ehhez képest jöttek a béke(?)menet aktivistái, jöttek a pártjukért aggódó „fiatal demokraták”. Azóta sok minden kiderült ezekről az „aggódó fiatalokról”. 

Ezeknek az írásoknak a sorából is kiemelkedik Bartus László írása.

Lásd: http://nepszava.com/2013/03/velemeny/bartus-laszlo-szoke-feri.html

Kemény. Nagyon kemény. Az elmúlt húszegynéhány év – szerintem – legkeményebb írása. Igaz, a helyzet, amit leír, az összefüggések, amikre felhívja a figyelmet, az sem mindennapi. És akkor kislányos szemérmességgel fogalmaztam. És nagyon, de nagyon félek, hogy igaza van. S, ha igaza van, akkor mindaz, amit látunk a parlamentben, a közélet színpadain, az csak bohóckodás. És nem elég, hogy milliónyian vannak, akik nap nap után szembesülnek a megélhetés forintra kiszámított gondjaival, még ráadásul olyan erők játékszerei – bábúi – , amik az emberiség legsötétebb időszakát idézik fel.

Félelmetes belegondolni abba, hogy mi lesz ebből.

Hogy kerülhető el ez a végzetesnek látszó történet?

Miért van az, hogy egykor józan emberek a hatalomtól megrészegülve köpik szembe egykor volt önmagukat?

Mi, vagy ki, kik képesek a végzet elkerülésére bírni a hatalom öntelt urait?

Meddig lehet ezt a bábszínházat játszani?